Augusztus végén Magyarországon, valamint magyar részről az Európai Parlamentben bocsánatkérések hangzottak el Csehszlovákia 1968-as lerohanásáért.
A negyven esztendővel ezelőtti – a szovjet, a lengyel, a bolgár, a magyar és az NDK-hadsereg részvételével végrehajtott – katonai intervenciót a maga korában s még néhány évtizedig a Brezsnyev-doktrína szellemében „internacionalista segítségnyújtásnak” nevezték a Szovjetunió csatlós országaiban. A bocsánatkérés voltaképpen rendben is van, hiszen nagy demokratikus érték, a szabad(abb) gondolat ellen indult brutális támadás.
Magyarország tehát megkövette északi szomszédait, a cseheket és a szlovákokat, talán még a Csehországban és Szlovákiában élő magyarokat is. A viharos politikai elhatárolódások évadján azért jó volt hallani Sólyom László szavait arról is, hogy a bocsánatkérés „olyan politikai divattá vált, amelynek a komolysága nemegyszer megrendült”. Valóban. Nem árt, ha arra is visszaemlékezünk, hogy 1968-ban a szlovák társadalom egy része azt gondolta: a reformfolyamat természetes velejárója a csallóközi szlovák menetelés, melynek során ismét a Duna másik oldalára való migrációra lehet felszólítani a magyar nemzetiségű polgártársakat.
A demokratikusnak gondolt vagy inkább remélt 21. század Európájában – amelyben mi, magyarok szeretnénk, ha a kölcsönös sérelmek a kölcsönös megkövetések útján oldódnának – azért torpanjunk meg egy pillanatra. Álljunk meg, és gondoljuk végig azokat a vétlen polgári lakosságot sújtó nagyobb „tételeket” – ha emberi szenvedés említésekor egyáltalán szabad így fogalmazni –, amelyekre joggal várunk megkövetést szomszédainktól. Esetenként politikai és katonai szövetségeseinktől. Álljunk meg, és soroljuk fel!
Csehországtól és Szlovákiától elvárható lenne a bocsánatkérés a kollektív bűnösség sztálini fogantatású elvére épülő benesi dekrétumokért. (Vágyaink teljesülésének e pillanatban az szab korlátot, hogy a szlovák parlament éppen egy éve, tavaly szeptemberben megerősítette a szégyellnivaló dokumentumot, s Prága is kimagasló politikai fenoménként ünnepli Edvard Benest, ezt a nácizmusba hajló férfiút.) Várhatnánk továbbá megkövetést a lakosságcserének hazudott etnikai tisztogatásért. Nem ekkora tétel, de talán csöndesen azt is el lehetne mondani: nem volt sem humánus, sem demokratikus vagonszámra szállítani gumibotokat a magyar forradalom leverése után a bosszúra szomjazó magyar kommunistáknak.
Másik szövetségesünk, Románia is elmerenghetne, vitéz tett volt-e a Maniu-gárdának védtelen magyarokat gyilkolni 1944 őszén a Székelyföldön. Vagy azon: igazságos volt-e az 1956-os magyar forradalommal ösztönösen – erkölcsi és testvéri alapon – rokonszenvező partiumi és erdélyi magyar diákok, papok és értelmiségiek tömeges kivégzése, súlyos börtönbüntetése.
Eltűnődhetünk azon is, hogy az Európai Unióba törekvő Szerbia, az állítólag európai orientációjú egykori jugoszláv (szerb) értelmiség mikor lesz képes arra, hogy belássa, milyen aljas cselekedet volt a délvidéki magyar polgári lakosság ellen 1944 őszén elkövetett, szadista perverziókban tobzódó tömeggyilkosság. Erre is várnunk kell. Ma még ott tartunk, hogy a tömegsírba hantolt áldozatok emlékére emelt kereszteket a múltjukkal szembenézni nem képes „büszke” szerbek rendszeresen ledöntik. Lelkük rajta!
Mit gondoljunk Ukrajnáról, amely görcsösen ragaszkodik egy, 1944 őszén a szovjet megszállást szentesítő jelentéktelen dokumentum azon mondattöredékéhez, hogy „a magyarok és a németek az ukrán nép örök ellenségei”. A gyűlölködő részmondat eltörlését Ukrajna függetlenné válása óta mindhiába kérik a kárpátaljai magyar szervezetek, a magyar–ukrán kormányközi kisebbségi vegyes bizottság magyar tagozata. Az ostoba fogalmazás valamilyen oknál fogva Kijevben, az európai demokráciákhoz csatlakozni kívánó ország fővárosában igen kedves. Az okát – Kárpátalja törvénytelen bekebelezésének legitimálását – értjük. Az ostobaság természetesen önmagáért beszél.
Közelmúltunk tisztázásának volt azonban egy rendkívüli mozzanata is. Borisz Jelcin orosz elnök 1992 novemberében a magyar országgyűlésben megkövette Magyarországot az 1956-os forradalom és szabadságharc leveréséért. A föntebb írottak után azt mondhatjuk: kivételes pillanat volt.
Magyar Hírlap, Tóth István, politikai elemző
