Augusztus 23-án, a perbenyiki falunapok keretében leplezték le Kulcsár Tibor-emléktábláját (Lukács József alkotása), aki ugyan Hardicsán született, de gyerekkorát Perbenyiken töltötte, ahol édesapja kántortanítóskodott.
Itt volt részese a János vitéz c. daljátéknak is. A Plachy Imre által rendezett, s egész Bodrogközben bemutatott előadásban a Strázsamester szerepét alakította. Később több versében is megörökítette perbenyiki emlékeit.
A táblaavatást rövid kultúrműsor előzte meg a helyi kultúrházban, amelyben Cap György szerkesztésében megelevenedett Kulcsár Tibor élete (közreműködött: Ádám Orsolya, Fülöp Veronika, Kondás Edit, Leho Mónika, Pirigyi Darina és Tóth Ingrid), s a János vitéz c. daljátékból is hallhattunk pár dalt Abbaházy Nagy Lívia előadásában. Az emléktáblánál előbb a kortárs Sápos Menyhért emlékezett, aki kezdeményezője volt a táblaállításnak, majd Juhász Dósa János mondott ünnepi beszédet, amelyet itt is elolvashatnak:
„Vannak véletlen találkozások, amelyek jelentősége csak évekkel később tudatosul bennünk. Ahogy vannak véletlen versek is, amelyek évtizedekkel később is elkísérnek, s egy-egy foszlányuk legtitkosabb álmainkban is felsejlik.
Kulcsár Tiborral, ellentétben a szlovákiai magyar irodalom képviselőinek többségével, nem tudatosan kerestem a találkozást, hanem egy különben igen rosszul sikerült író-olvasó találkozón a füleki gimnáziumban „jöttünk össze”, ahol 1986-ban megjelent Arcképünk tükörben c. kötetét mutatta be. Ellentétben az osztálytársaimmal, mai szóhasználattal élve bejött a költő által művelt melankolikus, szomorú, csendes szépségekre hangolt költészet, s utólag már, visszatekintve az élet minimum felén túl, döbbenek rá, hogy nem véletlenül történt mindez.
Kulcsár Tibor életét, pályáját nálam avatottabbak sokkal jobban ismerik. Tudják, hogy nem elsősorban költőként élte azt, hanem közösségi emberként, de aki mégsem ezért volt oly fukar a versekkel és a szép szóval, hanem mert hitte, hogy a szavakért le kell ásni a gyökerekig. S tudta azt is, hogy nagyzási hóbort, ha minden apró-cseprő dolgunk rossz kofaként a piacra hordjuk. S bár vallotta, hogy a közönyösek némák, mint a holtak, mégis mindig ura tudott lenni a szavainak és a tetteinek.
Az első, már említett író-olvasó találkozó dátuma 1986. A második, de első és egyben utolsó személyes találkozásunk időpontja 1992, amikor a pozsonyi autóbusz-állomás büféjében a Budapesten akkor induló Tiszavirág c. lapunkat szedi ízekre, s ahogy az Új Ifjúság hasábjain, itt is elmondja a tanácsait. Pár mondat után kiderül, hogy felkészülten jön, s végigolvasta a több mint hatvan oldalas kéziratot. Nem halandzsaszöveggel indít útra bennünket. A későbbi találkozásaink a halála után már sokkal intenzívebbek, s Tibor észrevétlenül is beköltözik a mindennapjaimba.
Pedig akkoriban úgy tűnik, hogy őt is belepi a felejtés szürke pora. Ugyan tucatszámra jelennek meg a szlovákiai magyar irodalom 1945 utáni időszakát feldolgozó tanulmányok és antológiák, Kulcsár Tibor neve csak elvétve szerepel bennük. Legfeljebb a futottak még kategóriájában említik meg, s mint az 1958-ban megjelent Nyolcak antológiájának egyik társszerzőjét, aki gyors feledésre ítéltetett. Még az akkori közös kötet társszerzői sem kíméletesebbek vele, ők sem tartják sokra, van, aki Kosztolányi vagy Petőfi-epigonnak titulálja, Szeberényi Zoltán szerint költészete idejétmúlt, nagyobb mélységeket nem rejteget magában. Többre tartják a senki által nem olvasott, de új irányzatok uborkafáira felaggatott költőtársakat, akiknek a kötetei 10-20 évet is megéltek és elhagyatottan ráncosodtak könyvesboltjaink és könyvtáraink polcain.
1965-ben megjelent Pogány imádság c. első kötetét Fábry Zoltán lelkesen üdvözli, az ifjabb kritikusok és társak legfeljebb nagyokat hallgatnak. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy 21 évig kell várni az újabb verseskötetre, amely az akkor már gyorsulófélben lévő világban még anakronisztikusabb húrokat pengetett. Vagyis nem volt modern és nem tükrözte a korhangulatot.
Hirtelen halála óta 16 év telt el, világunk azóta teljesen felfordult, a költészet felett már rég elmondták az utolsó nekrológot. Kulcsár Tibor viszont feltámadt, s előbb pedagógusi munkáját ismerték el, hiszen díjat neveztek el róla, amelyet pedagógusnak ítélnek oda minden évben Rimaszombatban, a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen, s Pozsonyban szavalóversenyt is elindítottak a tiszteletére egykori kollégái, munkatársai, barátai. 2002-ben megjelent az összes verseit tartalmazó kötete, amely pár év alatt reménytelenül elfogyott, s már nincs olyan valamirevaló antológia, amely ne tartalmazná a nevét és a verseit. A minap megjelent Szlovákiai magyar írók arcképcsarnoka százas listájába is befért immár. Tavaly, születésének 70. évfordulóján két emlékestet is rendeztek Pozsonyban, amelyeken Venczel Vera, valamint szlovákiai magyar előadóművészek színe-java mondta-énekelte a verseit. S behunyt szemmel is ki lehetne emelni 5-10 verset az életműből, amely éli a maga előadóművészek és amatőr szavalók vagy csak halandó verskedvelők által útjára indított önálló életét. Mert azt még Tőzsér Árpád is megállapította a posztumusz kötethez írt utószavában, hogy a vers minőségéről éppen a mennyiség mond a legkevesebbet. De még többen vagyunk, akik belelapozunk ebbe a vékonyka, az életről, barátságról, szerelemről, szülőföldhöz és elvekhez való hűségről mégis szinte mindent tudó kötetbe, a nagy-nagy rohanásban ugyanis időnként kénytelenek vagyunk megállni egy pillanatra, s belenéznünk a tükörbe, nehogy csak a szégyen nézzen ránk vissza végérvényesen.”
A táblát Fülöp Pál polgármester és Sápos Menyhért avatták fel, majd a költő özvegye, Kulcsár Zsuzsanna mondott köszönetet azért, hogy Perbenyik nem feledkezett meg a költőről, akinek a szülei és öccse is a tanítólakkal szembeni temetőben nyugszanak.
Felvidék Ma, jdj
