Valamivel több, mint egy esztendeje, mikor a Most-Híd nevezetű politikai formáció Bugár Béla vezénylete alatt rászabadult a Felvidékre, az ezzel foglalkozó elemzéseimben több ízben is azt találtam írni, hogy Bugár Béla szánalmas és végtelenül kártékony politikai ténykedése ezzel hamarosan véget ér, s pártjával együtt nemsokára a felvidéki magyar kisebbség történetének – egyébként a felhőket súroló – jókora szemétdombjára kerül.
Az MKP-ból való kilépés körülményei (a hónapokig tartó üzengetések, látszat-egyeztetések Bugárék és az MKP új vezetősége között, majd a már jó előre elhatározott kiválás és pártalapítás teátrális bejelentése), valamint az ehhez vezető út (Bugár 2007-es megbuktatása, sértődött visszavonulása, majd pedig a Szent László legendát is lepipáló visszatérése – ti. a politikába való visszatérését akkor tartotta elképzelhetőnek, ha a felvidéki magyarság érdekképviselete veszélybe kerül) ismeretében kézenfekvőnek tűnt e következtetés. Egy kisebbségi közösség egykori vezetőjének eme totális erkölcsi megsemmisülése, súlyos jellemficama oly nyilvánvalónak tűnt, hogy elképzelni sem mertem volna: ugyanez az emberi lény alig egy év múlva megdicsőülve állhat ismét a hatalom húsosfazekához. Vagy egyszerűbben: bár régóta látható volt, hogy a felvidéki magyar közösség nemzeti identitásával enyhén szólva komoly problémák vannak, nem gondoltam volna, hogy ennyi zokniagyú magyarul beszélő ember él a Felvidéken. Mert akinek csupán csak zónaadagnyi jutott a jóérzésből, mikor ezt osztották, annak is felfordulna a gyomra Bugárék hazug színjátéka láttán-hallatán.
A baj tehát sokkal nagyobb, mint azt valaha is képzeltük, s ezt minden egyes újabb „hidas” nyilatkozat, cselekedet újra és újra megerősíti, illetve fokozza. Hogy ez mennyire így van, alátámasztja pl. Bordás Sándor pszichológus, a komáromi Selye János Egyetem tanárának értékelése a magyar közrádióban. A szakember szerint a kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek közül a felvidékinek a leggyengébb a nemzeti identitása, melynek okát a közösség vezető rétegének megosztottságában látja. Azon felvidéki „magyar” vállalkozói körre utalt, amely az anyagi haszonszerzésen kívül mással nem törődik – a nemzeti közösség gyarapodásával pedig a legkevésbé. A Bugár-féle Most-Híd párt pedig e vállalkozói réteg politikai szárnyának tekinthető – az átfedések és összefonódások ugyanis teljesen nyilvánvalóak. A Felvidék Ma hírportál közölt ezzel kapcsolatban egy kiváló összefoglalót, amely napnál világosabban mutatott rá arra, hogy miről is szól tulajdonképpen a Híd, a vállalkozók pártja („Közel álló emberek és cégek…” – Szlovákiai magyar politikusok vállalkozói aktivitásai”. 2010. szeptember 14.) Igencsak hosszan tartana felsorakoztatni a Híd párt prominenseinek gazdasági társaságokhoz fűződő kapcsolatait (a hírportál említett cikkében ezt meg lehet tekinteni). Ugyanez a művelet az MKP vezetői esetén már jóval egyszerűbb lenne. Az aktív szlovákiai magyar választópolgárok többsége mindazonáltal e „gazdálkodók” mellett tette le voksát, tanúságot téve ezzel arról, amit már többször megjegyeztünk itt e lap hasábjain is: a felvidéki magyar közösség soha nem látott mélységbe süllyedt, soha nem tapasztalt identitászavar feszíti szét – olyannyira, hogy a magyarsággal, a nemzeti kérdésekkel való közösségvállalásról már szinte csak egyéni szinten lehet beszélni a felső végeken, mintegy kivételként. Az általános ugyanis a Hídról jövő mintának megfelelően lassacskán az lesz, hogy az a jó felvidéki, aki a leghegyesebbet tudja köpni a magyarság, de legfőképpen Magyarország, Budapest felé. Ezt a „tendenciát” sajnos úton-útfélen tapasztalni a Felvidéken, s ennek kapcsán nem lehet nem észrevenni az összefüggéseket a Híd által hirdetett „elvekkel”. Elég csak a köpködésben élen járó Bugár Bélát idézni, aki a Ficóék által nyilvánvalóan a magyarok ellenében megszigorított nyelvtörvénynek az új kormány általi módosítása kapcsán azt találta mondani a köztévében, hogy: „ha a szlovák kormányt a nyelvtörvény módosítása miatt Budapest, az MKP és a Smer-SD fogja bírálni, az annyit jelent, hogy a kormány jó törvénymódosítást fogadott el”. Jól tetszenek látni: Bugár szerint akkor dolgozik jól a szlovák kormány, ha az csípi Budapest szemét. Sajnos nem volt a stúdióban senki, aki leokádta volna ezt az emberszabású teremtményt e gusztustalan, aljas megjegyzés hallatán. Miféle ember az, aki a szülőföldjét elcsaló, majd évtizedekig megszállva tartó ország vezetőihez csatlakozva az anyaország érdekei ellenében ténykedik? Az ilyet nagyon egyszerűen és finoman árulónak nevezik, és szebb időkben az ennek megfelelő sorsra juttatják. Most azonban nincsenek „szebb idők”, ezért az árulókat pajzsra emelve juttatják be a szlovák törvényhozásba, a szlovák kormányba, hogy a szlovák érdekek leghűségesebb kiszolgálói legyenek. Ez tehát a Híd-jelenség a Felvidéken, ennek tapsol a derék szlovákiai magyar, akiből a „magyar” igen hamar ki fog kopni, s csak a „szlovákiai” marad. S mögötte a nagy üresség, a nagy semmi, a sehová sem tartozás – mert a szlovákság köreibe aligha fogadják be, számukra továbbra is csak egy magyar marad.
A magyar kormány szerencsére helyén kezeli az ügyet, s a Híddal semmiféle kapcsolatot nem tart fenn, nem mocskolja be a kezét az árulók piszkos mancsával. A Ház elnökének tervezett (de egészségügyi okok miatt elmaradt) pozsonyi látogatása alkalmából szerepelt a programban egy találkozó az MKP vezetőivel – a Hídról azonban szó sem volt. Amin persze Bugár igencsak sajnálkozott, e megnyilatkozása erejéig át is változtatta bandáját magyar párttá (melyet soha nem neveztek annak, még a vezetőségi üléseiket sem magyar nyelven tartják), sajnálatosnak tartva, hogy „a magyar kormány egy szlovákiai magyar parlamenti párt véleményére nem kíváncsi”. A budapesti kormány azonban nagyon helyesen teszi, amikor maga válogatja meg partnereit, szakítva a korábbi gyakorlattal. És el kell jutni végül odáig is, hogy ha az adott közösség saját széttagoltsága miatt képtelen a magyar érdekek felfogására és megfogalmazására, akkor el kell tőle venni a kezdeményezés jogát, mint érdemtelenné válttól. A terület, ahol e közösségek élnek, a kultúra, amely meghatározza őket ugyanis egy olyan örökség, amelyet nincs joguk elherdálni a pillanatnyi gazdasági érdekeiknél tovább nem látó agyhalott tömegeknek. Az anyaországnak kell ezt az örökséget megvédenie – akár az aktuális birtokosaiktól is. Nálunk Felvidéken pedig most jobban, mint bármikor eddig. Bármily „szentségtörőnek” tűnnek e gondolatok, felvidékiként mégis határozottan vallom, hogy a Felvidéket „gondnokság” alá kell helyezni, ha nem akarjuk végleg elveszíteni a magyarság számára. Az önrendelkezésre, az autonómiára – ami pedig a magyarként való megmaradás záloga lenne – máris teljességgel alkalmatlan a felvidéki magyarság, mert talán nincs is már olyan, hogy felvidéki magyarság – mint közösség.
A Fidesz-kormány egyelőre következetesnek tűnik a felvidéki politikáját illetően, úgy a Híd-féle árulókkal, mint a magyar állampolgárság kérdésével kapcsolatban. Az előbbiekkel nem tárgyalnak, mert – mint ahogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nagyon helyesen megállapította – a vegyes pártok előbb-utóbb a beolvadáshoz vezetnek, lévén a nemzeti karakter az ő esetükben csupán másodlagos jegy, nem meghatározó. A határon túli magyaroknak visszaadandó magyar állampolgárság tekintetében sem kívánnak meghátrálni, legalábbis az eddig tett nyilatkozatok ezt mutatják. Mindezek alapján Bugárnak és Orbánnak valóban nincs mit mondania egymásnak, mert bár egy nyelven beszélnek, de két igen különböző érdeket szolgálnak. Két különböző ország különböző érdekeit. Ki pénzért, ki becsületért…
Skrivanek Dániel, (megjelent a KAPU c. folyóirat 2010. októberi számában)
