Adventi hangulatot szerettem volna ellesni a kassai Fő utcán. Ehelyett csak ünnepit találtam. Már tizenhatodik alkalommal rendezték meg a kassai karácsonyt. Sokan sétálgattak a havazás közben a város központjában és nézegették a fabódék kínálatát, mások falatoztak és megkóstolták az italokat is. Kolbász, forralt bor, mézeskalács szívecskék, bóvli és giccs volt a kínálat. De azért fából készült használati tárgyak is gyönyörködtették az ember szívét. A fiatal lányok és gyerekek pislogó piros, vagy kék szarvakat tettek a fejükre. Még szerencse, hogy nem böktek meg senkit. Mindenütt a vidámság és jó kedély uralkodott. A színpadon, a kéken világító karácsonyfa tövében néha zenekarok ordítoztak. Az Orbán-harangot adventi koszorúval vették körbe. Főpolgármesteri puncsot árultak az egyik bódéban. De úgy látszik, hamar elfogyott, mert nemsokára bezártak.
Régen karácsony este Kassa külvárosait betlehemesek járták. Öten-hatan összeverődtek, álruhát vettek föl és házanként elénekelték a karácsonyi énekeket. Végül a „vén számadó juhász” tréfás és néha sikamlós versekkel mulattatta a háznépet. Ha nagyon „megsiklott” a nyelve, a többiek nekiestek és szalmával kitömött derekát ugyancsak eltángálták. A vén komikus hatalmas furkósbotjával védekezett a támadók ellen. Egy másik mulatságos figura, a mindig éhes és fölötte szomjas Jakab bojtár a következőképpen köszöntött be:
„Adjon Isten jó estéket!
A kemencén kalácsot érzek.
Semmi jó sem történt máma;
Megölte bénát a sánta,
A vak ezt jól látta, tudta,
A néma volt, ki besúgta.
Üres zacskóját lerúgta
És eldugta
Pucérnak a nadrágjába.”
További képek a képgalériánkban – ITT
A tréfák és komoly énekek befejeztével, a háziak jól megvendégelték a „pásztorokat” és útnak eresztették őket számos ajándékkal.
Száz évvel ezelőtt a cigányok eljártak a külvárosi házak ablakai alá és hegedű kísérete mellett nyekergő hangon dalolták el a betlehemi történetet, aminek élvezetétől egy pár fillérrel mentette meg magát az illető lakós – ahogy a korabeli krónikás tanúskodott róla. Néhány évvel ezelőtt is még bekopogtak a házak kapuján, hogy jókívánság ellenszolgáltatásaként kapjanak némi aprót. De már évek óta erre nincs példa.
A kassai Szent Erzsébet-székesegyház évezredes nyugalommal, komoran és sötéten állt mozdulatlanul e forgatag közepén. Márai gondolatait visszhangozta. „Nem tudtam, hogy ennyire tökéletes ez a dóm, szülővárosom remekműve, ez az évszázadok műgondjával épített tökéletesség. Meghatott gyönyörűséggel nézem minden kövét. Nincsen sok ilyen Európában: talán húsz, vagy huszonöt. Ez a néhány dómtorony, a chartresi, a reimsi, a kölni, a kassai, ezek jelentették a múló időben az örök Európát.
De valamire figyelmeztet is a dóm. Ezt mondja, csonka tornyát, mint egy kéz megsérült mutatóujját a magasba tartva: »Ebben a városban épült valami, ami az egész világra szól. Ebben a városban remekmű épült. Nézz a magasba, figyelmesen, aztán hajtsd le a fejedet, alázatosan. Az ember csak annyit ér, amennyire megérti a nagy jelképeket. Az ember csak akkor él, ha épít valamit. Legalább egy dómot, évszázadokra. Értsd meg!«”
A gótikus Dómnak két magasba ívelő toronnyal kellett volna rendelkeznie, ám anyagiak hiányában a második nem épülhetett meg. Így valóban egy mutatóujja figyelmeztet. „Ember, ne csak a földi dolgaiddal törődj! Nézz a magasba! A csillagokon túl. Megváltód érkezett két évezreddel ezelőtt, akinek ünnepét ülöd meg nemsokára. Csöndesedj el, teremts harmóniát önmagadban, hogy méltó módon emlékezz és valósítsd meg az Általa neked szánt életutat! Valahogy úgy, ahogy a nyugvó II. Rákóczi Ferenc, akihez fogható politikus ritkán születik. Vele együtt kell említenem Esterházy Jánost, aki ezt a várost képviselte évszázadaihoz méltó módon. Rajtad múlik, követed-e őket!”
Majd a Dóm gondterhelten elhallgatott és sötétségbe borult. Bizonyára korunk méltatlan politikusai juthattak eszébe, akik éppen most veszik semmibe üzenetét.
Balassa Zoltán, Felvidék Ma
