Balassagyarmatot szokás Civitas Fortissimaként, a Legbátrabb Városként emlegetni – és joggal. De 1919. március 23-án Zselíz is felkelt. Felkelt, hogy hangját emelje Magyarországtól való erőszakos elszakítása ellen.
A főutcát színültig töltő nép békés hangját puskadördülések némították el, öt fiatal pedig élettelenül hullott a földre. Fejes Károly, Nagy János, Várai Anna, Séda Károly és Várai Mária Lujza az önkény, a terror és sok felelőtlen politikus áldozata lett. Örök mementóként álljanak előttünk.
Békevágy és békediktátum
107 évvel ezelőtt a négy évig elhúzódó, szörnyűségekkel terhes világháború után Európa békére vágyott. A nagyhatalmak háborúját azonban a győztes nagyhatalmak békediktátuma követte. Európa térképét spekuláns politikusok rajzolták át, mit sem törődve az etnikai és földrajzi sajátosságokkal.
Ezt megelőzően, 1918 elején az Egyesült Államok elnöke, Wilson 14 pontban közreadta azokat a feltételeket, amelyek alapján a háborút le lehetett volna zárni. Magyarország kormánya bízott abban, hogy ezek a pontok érvényesülnek majd – hogy az ország nemzetiségei szabad választással dönthetnek arról, melyik államhoz kívánnak tartozni. Tudjuk: erre itt sohasem került sor. A Tanácsköztársaság létrejötte kiváló ürügyet szolgáltatott a csehszlovák és román hadseregnek az ország megszállására.
Zselíz az önkény előtt
Zselíz lakossága mély fájdalommal gyászolta a világháborúban elesett katonáit, de a várost magát a világháború szörnyűségei elkerülték. Élte megszokott hétköznapjait, megtartotta családi, egyházi és nemzeti ünnepeit. 1919-ben azonban március 15-e után gyászos esemény árnyékolta be az amúgy is vészterhes időket.
1918. október 28-án Prágában valakik – önkényesen, a felvidéki magyarságot figyelmen kívül hagyva – alapítottak új országot, és kezdték el tologatni a határt. A lakosság nagy része – még a szlovákok is – nem vette komolyan mindezt, abszurditásnak tartotta. Ám a cseh haderő elkezdte elfoglalni a birtokába jutott területet, ami egyre komolyabb aggodalomra adott okot.
Sok helyütt nemigen tudták megemészteni ezt a gyalázatot, és protestálással szegültek szembe az igazságtalansággal. Ezek a tüntetések több helyen tettlegességig fajultak – így Pozsonyban, Kassán, Komáromban, és a Garam menti kisvárosban, Zselízen is.
Az utcán demonstráló tömeg békés úton fejezte ki ellenszenvét a csehszlovák megszállókkal szemben – azok a legtöbb esetben erőszakkal válaszoltak.
A sortűz napja
Így történt ez Zselízen is, ahol a március 15-ei megemlékezés után alig egy héttel 1849-hez hasonló, Bach-féle diktatórikus módszereket alkalmaztak a cseh legionáriusok. A főutcát ellepő tiltakozó tömeg a cseh haderő távozását követelte – azok azonban a távozás helyett inkább a tömeg feloszlatásába kezdtek. Mivel ezt szavakkal nem tudták elérni, a fegyverek nyelvére váltottak, és válogatás nélkül a tömegbe lőttek.
Öt ember vesztette életét véleménynyilvánítása miatt – Európa két világháború közti egyik legdemokratikusabbnak nevezett, azelőtt sosem létezett országában.
Március 23-án, a lengyel–magyar barátság napján rájuk, a zselízi vértanúkra is emlékezzünk.
A szemtanú vallomása
1993-ban Horváth Géza lejegyezte egy szemtanú, az akkor 82 esztendős Budaváry Béláné – Bözsi néni – visszaemlékezéseit a történtekről. Az adatok talán nem pontosak, hiszen 75 év távlatából idézte fel az eseményeket. A sortűz napján szerinte március 15-e volt, ám erre rosszul emlékszik az adatközlő – ne feledjük, akkor még csak kislány volt –, hiszen az emléktábláról és más forrásokból is tudható, hogy e nap március 23-án volt. Egy másik látszólagos pontatlanság, hogy az egyik mártír nevét következetesen Nagy Andrásként emlegeti, holott az emléktáblán Nagy Jánost olvashatunk.
Így vall az eseményekről a szemtanú:
„Március 15-én a fiatalság felvonult, magyar zászlót vittek elöl. Sokan voltak, Mikolánál, a zselízi temetőtől indult a menet délután 2 óra körül. Többen, gyerekek, kint álltunk, hallottuk az énekszót. A menet csak estefelé ért a főutcára, és amikor a régi református templom elé értek – tehát a jelenlegi buszmegálló elé –, akkor már kezdték lőni a tömeget. A cseh légionisták a Gereblében készülődtek, onnan jöttek 3-4 lovaskocsival, kis, tömzsi, világos morva lovakkal. Először felszólították a tömeget, hogy oszoljanak, de a nép csak ment énekelve – ekkor a szekereken és a szekerekről leugrálva jobbról-balról lőtték a magyar fiatalokat. Az első lövések a paplak táján dördültek el. Az esti órákban már négy halott volt és sok sebesült. A 16 éves Várai Mariska Lujza, a 18 éves Várai Anna, a 32 éves Nagy András és a 40-50 év körüli Séda Károly ott vérzett el. Nagy Jánost, aki haslövést kapott, nagyszüleim udvarába húzták be – a mai Farkas Centrum táján volt Budaváryné nagyszüleinek háza.
A sok sebesültből négynek a nevére emlékszem: a 22 éves Kocsis Antal láblövést kapott, Majtán Károlynak a feje, orra vérzett, Nagy Pál fejlövést kapott, idős Fejes bácsi is megsérült. Fejes Károlyt, aki parkőr volt, a parki kapuban lőtték le másnap reggel. Nagy Pál 3 évi havi börtönt kapott, mert ő vitte elöl a magyar zászlót.
A Nagy Vendéglő – a mai Városháza – volt a csehek fő helye. Onnan lőttek a népre még éjszaka is. Estétől hajnalig lőttek. A nép menekült, igen sok sebesült volt. A szomszédságban laktak a nagyszüleim, és így oda rohantak be az utcáról és a szomszéd Nagy Vendéglőből, meg a kocsmába is. Csak az én nagyszüleim körülbelül 20-30 egyént kötöztek be – a sebesültek sokan voltak: legtöbben lábsérülést és vállövest kaptak.
Ezt a napot követően elkezdődtek a házkutatások – többször, a magyar családoknál. Az irtó durva cseh légionisták fegyverek, lőszer után kutattak. Az én nagymamáméknál még a bőrdíványokat is fölszaggatták, a matracokat is. Ezt a megszálló csapatok több helyen csinálták, mikor volt névsor, hogy kik vettek részt a felvonuláson. A magyar zászlókat elkobozták, ripityára tépték, sok-sok rongálást vittek véghez.
Ez volt a zselízi szabadságharc, a zselízi március 15-e. Reggelre négy halott és igen sok sebesült volt nagyszüleim fodrászüzletének 3 szobájában. Minden hely a kötözésre kellett. Minket, gyerekeket levittek a pincébe, egész éjjel ott voltunk, körülbelül 16 gyerek – a szomszédokból is, mert igen nagy, régi, erős pince volt. Bizony a padló a sok vértől évekig barna volt, hiába volt felsúrolva. Az a Nagy nevezetű András haslövést kapott, ott vérzett el reggelig.
Ez volt 1919-20 – a csehek bevonulása –, de Léva felől még két hét múlva is napirenden szólt az ágyúzás; a Siklósról lőtték. 1920-ra már teljesen átvették az irodákban is a hatalmat, és cseh és szlovák családok kezdtek Zselízre költözni. 1920 után 66 cseh és szlovák család, összesen 190 személy települt Zselízre.”
Emlékezet, amely nem törölhető ki
Úgy is mondhatnánk: a szemtanú vallomása. Budaváry Béláné kislányként valószínűleg nem sokat láthatott a sortűzből, hiszen nagyszülei néhány perc múlva a kapu mögé parancsolták.
Ám a zselíziek még évek, évtizedek múlva is suttogva emlékeztek az elképzelhetetlenre: amikor fegyveres, idegenből jött, durva megszállók lőttek a fegyvertelen tömegbe. Zselízen ekkor kezdődött a rossz értelemben emlegetett huszadik század.
Emlékezzünk! Hajtsunk fejet a mártírok előtt, akik valójában nem akartak mártírok lenni. Eddig úgy tudtuk, az emlékműveket azért állítják, hogy örök mementóként szolgáljanak. Ma már – a XX. és XXI. század sírgyalázásai, szobordöntögetései, táblatörései, kopjafaégetései után – nem lehetünk olyan biztosak az emlékművek örökkévalóságában. De emlékezetünket nem tudják kitörölni.
Fejes Károly, Nagy János, Várai Anna, Séda Károly és Várai Mária Lujza nevét ne felejtsük el soha! Akkor sem, ha ez a tábla egyszer majd – úgymond – sérteni fogja valaki érzékenységét. Úgy gondolom, a sortűz áldozatai megérdemelnék, hogy ennek az utcának a városházától Mikoláig terjedő részét egyszer „Mártírok útjára” kereszteljék át. A gyilkosoknak bocsássunk meg – de az elesettekről sohase feledkezzünk meg!
Emlékük legyen örökké áldott!
A cikkünk Horváth Géza jegyzetei és Budaváry Béláné visszaemlékezései alapján íródott.
Csonka Ákos, Felvidék.ma
