Egy beszélgetés folyamán, amikor szóba került ez a téma, az egyik fiatalember azt válaszolta, hogy erre a kérdésre nagyon rövid a válasz, bizonyára a lelkiatya sejti, hogy mi a helyes válasz. Lehet, hogy az ember fejében az villan át először, hogy politikus biztos nem lehet szent.
Hiszen annyi minden rosszat hallottunk a politikáról és a politikusokról, hogy szentek biztosan nem lehetnek. Valójában, hogyha jobban beletekintünk, akkor mégis erre a kérdésre pozitív a válasz: Lehet szent egy politikus. S erre a történelem folyamán valóban példákat is látunk. Először is nézzük meg: mit jelent a politika kifejezés, hogy könnyebben megértsük jelentését. A politika kifejezés az ókori görög polisz névből ered, ami „város” jelentéssel is bír. A politika szó eredeti jelentése közélet, ebben az értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, politizál. Minden egyes embernek van valamilyen politikai véleménye a közéletről, a közéleti szereplőkről, s amikor ezt egymás közt megvitatjuk, már politizálunk is. Nagyon sokan mondják a hívők közül, hogy nem szeretek politizálni, mert az csúnya dolog. Ennek ellenére a politikai dolgokat mégis megvitatják egymás közt. A politika a csoporton belüli döntéshozási folyamat. Bár a kifejezést általában a kormányzás kapcsán használják, a politika jellemzően jelen van számos csoportos interakcióban, többek közt üzleti, oktatási vagy vallási intézmények működése során is. A politika jelen van valójában az élet minden egyes területén. A szociális körülmények megítélésénél szintén politizálunk, ugyanakkor közéleti szereplők viselkedésénél, különböző döntések meghozatalánál, hogy valóban szükséges-e az államnak, az országnak, a falunak egyfajta igen-nem döntés. Tehát amikor véleményt alkotunk valami olyan fontos dologról, ami közvetlenül bennünket is érint, családunkat s magunkat mint egyéneket.
Hogy ha ezután a bevezető után, hogy mi is az a politika, végigtekintünk a Szentíráson, akkor rádöbbenünk arra, hogy ha a Szentírást felütjük, szintén látunk benne politikát. Látjuk a történelmi könyvekben az egyes királyokat, az ő viselkedésüket, egyes helyzetekben hogyan döntöttek, országok közti viszonyokban miféle kérdéseket vitattak meg, vagy miként viselkedtek az alattvalóikkal szemben. Tehát vannak olyan személyek, akik a néptől felhatalmazást kaptak arra, hogy gyakorolják felettük a hatalmat, de ez nem azt jelenti, hogy elnyomják őket, hanem hogy a szolgálatukra legyenek. Ugyanakkor az Ószövetségben mindezt úgy tekintették, hogy ez egyben az Isten által megkapott hivatás, amelyre maga Jahve választotta ki a megfelelő személyt, sokszor olyan embereket, akik nagyon könnyen hibába is estek, de talán azzal a különleges dologgal, hogy az ember tanulhat a saját hibáiból, felkelhet a porbó és újrakezdheti. Sokszor olyan embereket választott a népből, akik hibáztak ugyan, de belátva a hibáikat, tanultak abból és bűnbánatot gyakoroltak és mégis helyesen tudták irányitani a nép vagy az ország életét.
A magyar történelemben is látunk olyan politikusokat, akik még nem nevezték magukat politikusoknak, de mégis politikával foglalkoztak és szentekké váltak. Különleges a mi magyar történelmünk, hiszen rögtön az első királyunk, Szent István király, aki a szentek közösségében van, foglakozott az állam ügyeivel, a nép sorsával, a családja életével, nem volt közömbös számára, hogy milyen lesz országában az élet a mindennapokban, a közélet, amikor ő már nem él, ezért megírja az Intelmeket a fiához, Szent Imre herceghez, hogy jó uralkodó lehessen. Ezeket a szabályokat, az Intelmeket egy könyvbe gyűjtötte össze, amelyek egyfajta morális utasítások a fia számára. Ezek az utasítások nem másra támaszkodnak, mint magára az egyistenhitre, a Tízparancsolatra és Jézus Krisztus Főparancsolatára a szeretetről: szeretni az Istent és az embertársat és hogy ezt hogyan lehet a mindennapokban gyakorolni. A történelemből látjuk tehát, hogy Szent István király, aki gyakorolta az erényeket, próbálta bölcs politikusként vezetni az országát és minden egyes népet, akik ebben az országban éltek békességben. Persze, egy jó politikus, vezető is atyaként foglalkozik a gyermekeivel, ami azt jelenti, hogy gyakran helyes útra kell őket terelni vagy meg kell inteni őket, s buzdítani kell őket – de mindez szeretetből történik. Fontos az, hogy maga a vezető is példaadó keresztény életet éljen és kövesse Jézus Krisztus tanítását – akkor nem hibázhat. De van egy olyan mondás: A politikus is volt ember. Minden egyes ember hibázhat is, éppen ezért adott az Isten olyan lehetőséget az ember számára, hogy megbánja bűneit, s azokból tanulva tovább folytathatja tevékenységét. Ha a mai korba tekintünk, látjuk azt, hogy milyen nehéz ezt a hivatást gyakorolni. Mert ki a politikus valójában? Politikus az, aki egyfajta hivatásként éli meg közéleti szerepét, azzal, hogy valamely közösség megválasztja őt vezetőnek , ennek a közösségnek az élén próbálja az adott közösséget vezetni a helyes úton. Ezt csakis úgy tudja megtenni, ha valóban szolgál. Nagyon sokszor, ha vége van a választásoknak, politikusok kerülnek a parlamentbe vagy az ország élére, akkor a legfontosabb, ami összeköthető a politikával, az a szolgálat. A minisztereknek valójában az a feladata, mint a ministránsoknak az oltárnál: szolgálni Istent és az embereket. Aki szem előtt tarja a krisztusi értékeket, az valóban igazi ministráns, igazi miniszter, igazi Isten szolgája.
Ha tovább tekintünk a történelemben, akkor látunk olyan politikusokat, akik bátran kiálltak az igazukért, s ezért gyakran az életükkel fizettek. Nemcsak a saját igazukért, hanem az evangélium igazáért is küzdöttek ezek a politikusok. Ilyen vezető volt Esterházy János gróf is, aki a történelem viharos időszakában nem hagyta magára őket, nem ment el egy magasabb pozíció miatt máshova, hanem ott maradt a saját közösségével, s őket akarta szolgálni. Ő volt az egyetlen, aki a deportációk ellen szavazott a parlamentben, s később mit kapott jutalmul? Üldözték őt a nácik, üldözték a kommunisták, mert mindkét diktatórikus rendszerben helyt akart állni. Börtönben lelte a halálát. Ez az ember azonban nem esett kétségbe, mert tudta, hogy ha Krisztusra építi az életét, s így akarja a népet szolgálni, akkor szenvednie is kell. Krisztus sem csak azért jött a világra, hogy sok bölcsességet tanítson, hanem hogy értünk szenvedjen, meghaljon s harmadnapra feltámadjon. Ez az ember is úgy döntött, hogy kitart a nehézségekben, s nem tagadja meg Krisztust. Éppen azon a helyen, abban a beosztásában, ahol van, szolgálja Krisztust más népét. Így segédkezett a papoknak a börtönben, hogy a rabok szentáldozásban részesülhessenek, ami nem volt veszélytelen feladat. Nagyon sok egyszerű ember megtapasztalta az ő jóságát, szociális érzékenységét már korábban is. Amikor rá gondolunk, akkor egyben fohászkodhatunk azért is, hogy egyszer majd a szentek közt tisztelhessük.
Egy király, aki gyakorolja hatalmát, lehetőséget kap arra, hogy népét a helyes útra terelje. Ha megnézzük az utolsó magyar királyt, Károly királyt, akkor látjuk, hogy kevés ideje volt arra, hogy ezen a helyes úton megtartsa Szent István országát. Tudjuk azt, hogy a Habsburg-ház egyes uralkodói nem mindig éltek erkölcsös életet, annak ellenére, hogy katolikusnak vallották magukat. Ezzel ellentétben Károly király nagyon is készült arra, hogy akár egyszerű emberként vagy királyként egyszer majd számot kell adnia Isten előtt életéről. IV. Károly 1887.augusztus 17-én született az alsó-ausztriai Persenbeug várában. Apja Ferenc József unokaöccse, Habsburg Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királylány. Károly gondos katolikus neveltetésben részesült. Ifjúkora óta egy kis vallásos közösség imádkozott érte, miután egy stigmatizált soproni apáca megjövendölte, hogy sokat fog szenvedni és személyét támadások érik majd. Halála után ebből a közösségből alakult ki a “Károly Király Imaliga a Népek Békéjéért”, amely 1963-ban nyerte el egyházi jóváhagyását. Károly kora gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre és Jézus Szentséges Szívére. Minden fontos döntését az imádság kegyelmi erejéből merítve hozta meg. 1911. október 21-én vette feleségül Bourbon-Pármai Zita hercegnőt, tíz évig tartó boldog és példás házasságukat nyolc gyermekkel áldotta meg az Isten. Halálos ágyán mondta hitvesének: “Végtelenül szeretlek téged!”
Károly 1914. június 28-án lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd tragikus halálát követően. Miközben zajlott a kegyetlen világháború, 1916. november 21-én foglalta el az elhunyt Ferenc József osztrák császári trónját. December 30-án, Budán, Magyarország apostoli királyává koronázták. IV. Károly úgy tekintett uralkodói hivatására, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Ismerve a háború szörnyűségeit vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása. Ő volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. A rendkívül súlyos helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát.
A háborús konfliktus végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe. Ennek ellenére elűzték hazájából. A pápa kívánságára, aki tartott a kommunista önkényuralom közép-európai terjeszkedésétől, IV. Károly megpróbált visszatérni Magyarországra, hogy helyreállítsa királyságát, de inkább lemondott szándékáról, semmint hogy egy polgárháború lehetőségét kockáztassa. Madeira szigetére száműzték. Uralkodói hivatását Istentől kapott küldetésként fogta fel, ezért nem mondhatott le trónjáról. Szegénységre kárhoztatva egy nyirkos házban élt családjával. A mostoha körülmények miatt halálos betegség támadta meg. A fájdalmakat elfogadta, és engesztelésül felajánlotta népeiért, hogy azok megbékélve újra egymásra találjanak. IV. Károly panasz nélkül vállalta tengernyi szenvedését, és halálos ágyán mindenkinek megbocsátott, aki őt elárulta. 1922. április 1-jén hunyt el a Legméltóságosabb Oltáriszentségre emelve tekintetét. Életeszméjét az utolsó napon így fogalmazta meg: “Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.” Követni akarta Krisztust és méltón akarta szolgálni népét, Krisztus tanítása szerinti király akart lenni, aki szereti a népét és ezért vállalta szenvedést is.
Milyen volt az ő vallási lelkülete? A Habsburg–ház tagjai hivatalból mind katolikusok voltak, de egyénenként rá lehet kérdezni, milyen volt személyes hitük, erkölcsi felfogásuk, életvitelük. A tragikus sorsú Rudolf trónörökösnek gyermekkorában ugyanolyan jó hittanárai voltak, mint Boldog Károlynak – de sokszor előfordul, hogy valaki nem ragadja meg ugyanazt a kínálkozó lehetőséget, letér a helyes útról, míg a másik követi Jézust. IV. Károly Krisztust próbálta követni. A Katolikus Egyház hivatalos tanítása szerint „az egyház egyes híveit szentté avatva, azaz ünnepélyesen kinyilvánítva, hogy hősiesen gyakorolták az erényeket és Isten kegyelméhez hűségben éltek, elismeri a szentség benne élő Lelkének hatalmát, és erősíti a hívő reményét azáltal, hogy a szentekben példaképeket és közbenjárókat ad nekik.” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 828. pont) A szentté avatás kötelező előzménye a boldoggá avatás, tehát érdemes megvizsgálni, hogy Károly király vallásossága a szemtanúk beszámolói alapján milyen is volt valójában.
IV. Károly gyermekkorának meghatározója a drezdai királyi udvarban nevelkedett Mária Jozefa, aki anyai hivatását igen komolyan vette. A rendkívül jámbor fiatalasszony volt Károly hitre tanítója a kisgyermek szellemi bontakozásának első pillanatától kezdve. Mária Jozefa, a katolikus hit és erkölcs fia szívébe és jellemébe plántálásával gondolt annak felnőttkorára, családi életére, s arra, hogy fia majdani feleségének ne kelljen annyit tűrni, mint neki férje mellett. Károly jószívű gyermek volt, a karácsonyra, születés-és névnapra kapott ajándékokat játszópajtásainak adta. Hitoktatója, Páter Geggerle domonkos rendi szerzetes volt, aki a következő jellemzést adta róla: „Nyílt, jámbor, szerény, lelkiismeretes. Játszótársaival soha nem haragos. Főként a szerénység ritka a hozzá hasonló társadalmi állású gyermekeknél.” Huszadik születésnapján Károly nagykorúvá vált, s két szárnysegédet kapott, akik legnagyobb csodálkozására Károly nem hagyta abba a rendszeres vallásgyakorlást, s nem vetette bele magát a mulatós katonatiszti életbe. Jegyesével, Zitával, környezetük meglepetésére, külön-külön lelkigyakorlaton készültek a házasságra. Károly és Zita házasságukban boldogan vállalták a gyermekeket. Károly 1922-ben bekövetkezett halálos betegsége során a szenvedést, a halál lehetőségét tiszta tudattal elfogadta. Amikor fölvette a betegek kenetének szentségét, ragaszkodott ahhoz, hogy elsőszülött fia, Ottó jelen legyen, mert, mint feleségének mondta, példát akar adni. Utolsó mondatait környezete följegyezte. Ezek egyike: „Sokat kell szenvednem, hogy népeim újra egymásra találjanak.”
Boldog Károly király példája is mutatja, hogy mindenki, aki Jézust akarja követni, annak számolnia kell a szenvedéssel és megpróbáltatással. Aki a népet akarja szolgálni, annak Istent is kell szolgálnia. Tehát politikus is lehet szent, amennyiben Krisztus evangéliuma szerint vezeti az életét.
Forrás: Török József: IV. Károly vallásossága, Rubicon 2004/10, www.vatican.va
Megjelent a 2011-es Regnum Marianum Kalendáriumban
