A címben felvetett, nem kis töprengésre okot adó állapot képe annak kapcsán jelent meg előttem, hogy 2012. december 18-án Budapesten a Terror Háza Múzeumban díjjal jutalmazták Miroslav Kusý professzort, a szlovák másként gondolkodás legkiemelkedőbb egyéniségét.
Másként gondolkodónak valószínűleg születni kell, de ez nem elég, mert azzá is kell válni. Mint ahogy becsületesnek is lehet születni, de ez is csak akkor lesz nyilvánvaló, ha azzá válok. A körülmények másfelé is sodorhatják az embert. Becsületessé is csak akkor válok, ha nyilvánvalóan elutasítom a becstelenséget. A másként gondolkodásra való adottságom is csak akkor jelenít meg átlagtól eltérő, föléje magasodó értéket, ha vállalom a felelősségét, a következményeit.
Kusý professzor marxista filozófus volt. Több mint negyvenöt éve ismerem őt. Neve a pozsonyi egyetemisták körében az 1960-as évek második felében vált ismertté annak okán, hogy róla köztudottá vált: szakított az ortodox marxizmussal – akkor harmincöt éves lehetett. Nem a baloldaliságnak fordított hátat, hiszen ez náluk családi hagyomány volt – értékrend és nem ideológia – szociális, társadalmi érzékenység.
Ma már alig érzékelhető, a kortanúk sem igazán tudják felidézni, milyen lelki és szellemi válságot élhetett át ez az ember 1968. augusztus 21-ét követő napokban, Csehszlovákiának a varsói szerződés csapatai általi megszállása következtében. A politikai rendszert ő ugyanis nem utasította el, hanem hitt a megreformálhatóságában – tipikus reform kommunista volt. Emiatt ő akkor még nem tudta, nem tudhatta, hogy a kommunista rendszer nem reformálható – vagy tönkretesz bennünket, vagy mi romboljuk le őt. Ezért 1968 augusztusának végén, szeptemberének elején egy, szinte öngyilkos kísérletre szánta el magát: elvállalta Szlovákia Kommunista Pártjának ideológiai titkári tisztségét. A korábbi években ez a tisztség majdnem felért az első titkári pozícióval. Idealisztikusan azt gondolhatta, hogy ezzel a megbízatással olyan archimédeszi pontot foglal el a rendszerben, ahonnan biztosíthatja a reformfolyamatok folytatását.
Rövidesen rájött, hogy ez nem lehetséges. Nem vált árulóvá, nem hódolt be a husáki nacionálbolsevik pragmatizmusnak, megmaradt saját értékrendjének medrében. Ekkor kezdődött az igazi másként gondolkodói pályafutása, ahonnan egyenes út vezetett a polgárjogi aktivizmushoz, az 1977. január elején elkezdődött Charta ’77 polgárjogi mozgalomhoz. Nem ő volt az egyedüli reform kommunista múlttal rendelkező tagja a mozgalomnak, sőt mi több mindegyikük életének a nagy fordulópontja éppen 1968, a „prágai tavasz” volt. És mindegyikük csaknem egy évtizedig tartó töprengő korszakot élt át, amíg rájött arra, amit mi már 1968 őszén tudtunk, hogy a reformkommunizmus zsákutca volt, de fontos értelmiségi kísérlet, akárcsak 1956 tragikus tanulsága. Mindezek nélkül aligha jutottunk volna el 1989 őszéhez-teléhez a kommunista hatalmi rendszer bukásához.
Nem tudom, hogy Miro Kusý tudítosította-e, illetve mikor kezdte érzékelni, hogy kerülik őt az emberek – erről soha sem beszélgettünk. Majdnem két évtizeden keresztül dokumentaristaként dolgozott, különböző nagyvállalatok levéltárában, könyvtárában, egy ideig a pozsonyi egyetemi könyvtárban, leghosszabb ideig az Urbionban, az állami város és területfejlesztési kutatóintézetben. Vele kapcsolatban is, és saját tapasztalataim alapján is tudom, hogy a hatalmi rendszer és erőszakintézményai által üldözött emberek hogyan kerülnek a társadalom peremére, amit sokan közülük nem viselnek el. Hogyan szigetelik el őket a munkahelyükön. Vele kapcsolatban hallottam, hogy munkahelyi kolléginak nagy része még a városi autóbuszban vagy a villamosban sem mert mellé ülni, nehogy a vele való barátkozás gyanújába keveredjen. Az ilyen helyzet eszményi állapotot teremt az újragondolásra, majd a másként gondolkodásra.
Közvetlen kapcsolatba 1983-ban kerültünk, azután, hogy első börtönzésemből ideiglenesen szabadlábra helyeztek. Korábban is találkozhattunk volna, de nem jött össze. Én 1978-tól építettem a kapcsolataimat a Charta ’77 mozgalommal, de csak a prágaiakkal, viszont nem írtam alá a polgárjogi nyilatkozatot. Kezdetben rejtőzött bennen egy adag félelem, ugyanis 1970-től én is a társadalmi elszigeteltség állapotában éltem, tudományos pályafutásomat derékba törték, a politikai bűnösöknek ugyanabban a jegyzékében szerepeltem (az 1968-ban politikailag aktív magyarok közül egyedüliként), mint Miroslav Kusý. Ráadásul, amikor 1977 januárjának második felében elkezdődött az államilag szervezett chartaellenes mozgalom, a közvetlen magyar környezetemmel is feszültté vált a viszonyom. A pozsonyi magyar irodalmárok és egyéb humán értelmiségiek szépen besorakoztak a chartaellenes vonulásba. A csehszlovákiai magyar iskolák megszüntetése elleni szervezkedésünk is ekkor – 1978-ban – kezdődtt, amit a polgárjogi küzdelem sajátos területének tekintettem. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy nagy küzdelem lesz, szorgalmaztam, hogy a jogvédő bizottságunk lépjen „hivatalos“ kapcsolatba a chartával. A csoport egyik tagja ettől megijedt (Janics Kálmán) és kipakolt a rendőrségnek, akik elhitették vele, hogy ez az ő kompromittálására előkészített csapda volt. Másik kettő-három pedig határozottan elutasította ennek a kapcsolatnak a megteremtését, mert „semmi közünk a prágai zsidó értelmiségiekhez“. Közülük az egyik (a kormánybiztos) laudálta 2012. december 18-án Budapesten a Terror Háza Múzeumban Miroslav Kusý-t a Petőfi-díj odaítélése alkalmából.
Az akkori szlovák másként gondolkodók maroknyi csoportja, amelynek tagja volt Kusý is, sem tudta átlépni saját árnyékát. A Charta prágai csoportja részéről ugyan az én prágai aktivitásaim következtében kérték őket, hogy vegyék fel a kapcsolatot a magyar jogvédőkkel, de a szlovákok a magyar iskolák védelmére kialakult tiltakozásokat, holmi magyar nacionalista szervezkedésnek vélték. A Charta-mozgalomhoz kötődő Igazságtalanul Üldözöttek Védelmi Bizottsága (VONS) 1982 decemberének végén kiadott a börtönzésem és a kilátásba helyezett bírósági peremmel kapcsolatban egy szimpátia nyilatkozatot, aminek hatására 1983-ban, a félbeszakított bírósági perem és az első szabadlábra helyezésem után fordult a kocka. Ekkortól vált személyessé a kapcsolatom Miroslav Kusý-val és a többi szlovák polgárjogi aktivistával, noha az együttműködés nem volt felhőtlen. Csak Milan Šimečka és Miroslav Kusý értették meg fokozatosan, hogy mi a magyar kérdés. Ők ketten tudtak elfogulatlanul és egy táguló értelmiségi rálátással közeledni a felvidéki, azaz a szlovákiai magyarok gondjaihoz, jogi helyzetének megítéléséhez és az esetleges megoldások kereséséhez. Ez azonban akkor nagy dolog volt, és ma sem kisebb.
Ezért nem véletlen, hogy a Petőfi-díjjal való elismerése kapcsán a magyar sajtó és elektronikus hírportálok szinte mindegyike Kusý-nak a magyarokhoz való, ma már elfogulatlan viszonyát és a szlovák politika és közvélemény által oly félelmetesnek tartott autonómiát elfogadható megoldásnak tekintő véleményét emelik ki első helyen.
Csakhogy egy személyiséget életének, gondolkodása fejlődésvonalának teljességében kell szemlélni. Kusý esetében egy nagy fejlődési ív írható le, ahogy fokozatosan elrugaszkodott a kommunista hatalom ideológia alapjának tartott marxizmustól, eljutott a reform kommunizmusig, nem paktált le a hagyományos nacionalizmust a kommunizmussal összeötvözők képviselőivel, noha ennek Szlovákiában 1968 után nagy volt a csábítása. A mindent újragondolás folyamán eljutott a polgárjogi aktivizmushoz. Az 1989-90-es rendszerváltozás azonban egy átmeneti megingást is okozott nála. Annak ellenére, hogy 1989. december 8.-án együtt ültünk a prágai Černín palota kormánytermének előszobájában (harmadiknak Václav Klaus ücsörgött velünk), mert a rendszerváltoztató kormány alakításáról folyó tárgyaláson a kommunisták kérésére nem vehettünk részt, 1990 koratavaszán mégis hajlandó volt arra, hogy a pozsonyi Komensky Egyetem frissen kinevezett rektoraként fellépjen a magyar egyetem létrehozására benyújtott törvényjavaslatunk ellen, mondván, hogy ez a magyar nacionalizmus és irredentizmus melegágya lehetne. Később ugyan bocsánatot kért tőlem emiatt, amit én elfogadtam, mert világos volt számomra, hogy a politikai rendszer megváltozásával a gondolkodásmód egy csapásra nem változik meg. Az ő gondolkodásmódja azonban az átlagosnál nagyobb sebességgel változott és változik/fejlődik ma is, ezért előzi meg nemzettársai többségének gondolkozását. Ma is ő a szlovákok többségtől eltérő legjelentősebb másként gondolkodó.
Duray Miklós
{iarelatednews articleid=”37231,37140,37223,37061″}
