Ezzel a címmel közölt cikket 1927-ben a Trianoni békediktátum elhibázottságáról Lord Harold Rothremere, a patinás brit napilap, a Daily Mail tulajdonosa.
A lord ebben kielemezte Magyarország akkori helyzetét, lehetőségeit, hátrányait, illetve nagy meglepetésre megkérdőjelezte az alig hét évvel korábbi, Versailles-ban megköttetett kényszerbéke jogosságát is, ezzel nem kis perpatvart okozva a világpolitika palettáján, hiszen először került mindez a világsajtó hasábjaira (sőt, mi több, meglehetősen pozitív felhanggal). Ugyan a téma fél év – bár, igencsak eseménydús fél év – múltán lecsendesedett, mégiscsak nagy jelentőséggel bírt, hiszen először mondta ki egy nagy befolyással bíró, nem magyar személy Trianon jogtalanságát, és világított rá annak utólétére.
Viszont a 93 évvel ezelőtti nemzetrombolás ma is élő sebként ég és lüktet minden magyarban, hiszen mindmáig bőrünkön tapasztaljuk ennek következményeit. Mindazonáltal meglehetősen kemény ellenreakciót vált ki még mindig egy-egy felszisszenés vagy állásfoglalás erről a másik fél, tehát a haszonszerzettek részéről (…ugye-ugye a tolvaj lelkiismerete szindróma). S mint ahogy 7 évvel, úgy közel száz esztendővel a diktátum után sem változott a hivatalos ellenretorika, s úgy tűnik, az ugyan már elcsépelt és agyonhasznált, ámde igen csak hatékonynak bizonyuló, súlyos nacionalista palást ráhúzható bármilyen erre irányuló különvélemény kinyilatkoztatásra.
Odáig jutott a Kárpát-medence magyar embere, hogy kettős mércével kell tengetnie mindennapjait, kiváltképp, ha kisebbségi egzisztenciát szánt számára a gondviselés. Nap, mint nap kell szembesülnie azzal, hogy ha ő nyilvánítja ki hűségét, kötődését hazája és nemzete iránt, az rezzenéstelen szemmel nacionalizmusnak nyilvánítható (valamint fasiszta, náci, antiszemita, rasszista stb. egyébnek), ám ha ezt más nemzet fia teszi, az egyértelműen és természetszerűleg egészséges nemzeti öntudatának tudható be. Ahogy nacionalizmusnak bélyegezhető minden nyilvánvaló jogsérelem ellen való szóemelés és annak orvoslatára irányuló tevékenység. Továbbá ilyen jelzővel illethető az is, ha valaki anyanyelvén szeretne megszólalni, ügyintézni, vagy csupán csak élni. Illetőleg, hogy ragaszkodik becses nevének megőrzéséhez és nem járul hozzá annak amorf-módi eltorzításához. De tovább is mehetünk, s egyenesen Hitler láncos kutyájának tekintendő mindenki, aki ezek ellen szólni, vagy Urambocsá’ tenni is merészel, nem hajbókol öntudatának erőszakos felszámolásához, s az Istenért sem akar – az előírt – napi kétszer virágot vinni az asszimiláció szent és sérthetetlen oltárára. Idestova 100 év alatt sikerült leválasztani több százezer, millió embert a nemzet testéről, sőt megfelelési kényszerrel feszélyezetté nevelni is azokat, hogy önmagukat már megkülönböztetve külhoniként – természetesen elégedett külhoniként!! – pl. ‘szlovmagyarként’ identifikálják, s akiknek a közös nyelven – annak is csak az épp adott változatán – kívül az égvilágon semmi közük ne legyen Magyarországhoz (vélekedésük szerintük). Kiknek büszkének kell lenni másodrendűségükre, s áldani a nevet, ki a gyötrelmes szolgasorsból, következésképpen a népek börtöneként definiálható ezeréves Magyar Királyságból kimentve őket a tejjel s mézzel folyó Kánaánba hozott. Mit is mondhatnánk, Ave!
Visszatérve Lord Rothermere alapgondolatához, hogy hol van Magyarország, vagy ha úgy tetszik a magyarság helye a nagyvilágban, annak ma 2013-ban is ugyanúgy aktualitása van, s felteszem lesz is mindig, minden időkben. Igaz, manapság is világsajtó címlapot kap esetenként becses hazánk, ám koránt sem annyira, bizalomra okot adó hangnemben, mint a nevezett lord cikke idején. Pedig szó nincsen revizionizmusról, vagy korábbi szégyenletes szerződések megkérdőjelezéséről kormányzati, vagy hivatali szinten. Mindösszesen az ország gazdasági stabilizálása és szisztematikus rendbetétele csípi sokak szemét. Mivel a korábbiaktól eltérően semmiféle haszonszerzéssel nem jár mindez a nyugati, új típusú demokrácia óvaőrző szemei számára. Ámde az eddigi káoszos és keszekusza állapotokon szép kövérre növekvők, s a sokéves vérszegény (vagy inkább vértelen) nemzetpolitikából busás hasznot és egyéb javadalmakat szerzők és élvezők érzik a hosszútávú változás mindentől rémisztőbb veszélyét magukra tekintve, és ez ellen való kényszerlépéseikkel, s kétségbeesett kapálódzásaikkal, akár az ördöggel való szerződéseiket is ratifikálják.
Hiszen egy erős, stabil Magyarország, sokkalta hatékonyabb segítséget, jogvédelmet vagy akár csak kiállást tudna biztosítani külhonban élő nemzetgyermekeinek, ami ténylegesen Trianon erkölcsi és szellemi revízióját jelenthetné. Ez viszont, nem csak az anyaországtól, de mindannyiunktól olyan magatartást követel meg a jövőben, mellyel nem degradáljuk s igénytelenítjük el alapvető jogainkat és kötelességeinket. Megőrizzük elődjeink által ránk hagyott kulturális örökségünket, ápoljuk, gondozzuk anyanyelvünket s ellenállunk – a sokszor meglehetősen célirányos – külső vagy belső hatásoknak, befolyásoló tényezőknek ámbátor odafigyelve, hogy ezekkel a legcsekélyebb mértékben se ártsunk másoknak. Ebből kifolyólag emberként és keresztényként kell, hogy megéljük magától értetődő mivoltunkat, magyarságunkat!
Csonka Ákos, Felvidék.ma
