Július 3-án, szerda délelőtt elhunyt a Csemadok volt országos elnöke majd főtitkára, Sidó Zoltán. Temetése pénteken, július 5-én lesz az érsekújvári köztemetőben – közölte a Csemadok.
Sidó Zoltán 1939-ben született Komáromban. 1963-ban a nyitrai Pedagógiai Főiskolán magyar-szlovák-rajz szakon végzett, majd 1982-ben a pozsonyi Komenský Egyetemen szerzett diplomát nyelvtudományi szakon. Pedagógusként, közéleti emberként és politikusként tevékenykedett, 1981-ben a Csemadok országos elnöke lett, 1989 után a főtitkári tisztséget töltötte be. Az érsekújváriak bizonyára szívesen emlékeznek vissza arra a tevékeny és alkotó időszakra, amikor 1965-től az érsekújvári alapszervezet vezetőségének tagja volt, majd 12 hosszú éven át – 1969-től 1981-ig – elnöke.
2008-ban neki ítélték a Pro Probitate díjat. 2010-ben Csemadok Életmű Díjat kapott.
Keszegh Margit így búcsúzik és emlékezik:
Sidó Zoltán nekem feledhetetlen, kedves Tanárom. Férjemnek és nekem sokra becsült és szeretett jó barátja volt. Halála nagyon lesújtott. Hirtelen szakadt ránk a megváltoztathatatlan: nincs többé.
Sejthető volt, hogy ereje fogytán van. Legutolsó, pár mondatos telefonbeszélgetésünk éreztette, hogy a mindig szilárdan erős és kemény ember a betegség fogságában egyre jobban gyengül. Mégis bíztattuk magunkat: velünk lesz ő még sokáig.
A pár mondatos, rövid közlemény haláláról megdöbbentő! Tudjuk-e, hogy kit veszítettünk el? Gondoltunk-e rá, segítettünk-e neki betegségében eleget? Valahol olvastam, hogy vannak, akik öröklángon tartott alkotási lendületükben gyorsabban fogyasszák el a nekik adott hatalmas életenergiát. Ő is ilyen volt.
Sidó Zoltán, drága Tanár úr, kedves barátunk! Te a legméltóbb módon kiteljesítetted önmagad, szolgáltál, boldog ember voltál. Szerettünk, becsültünk!
Drága Zoltán!
Érezned kellett, hogy a család mellett itt vagyunk Neked! Volt diákjaid, barátaid, akik hegyeket is megmozgattak volna, hogy segíthessenek, erőt adjanak. Ez az, ami most megnyugtat a fájdalmas valóságban.
A felvidéki magyar közélet fáradhatatlan, nehezen pótolható egyénisége, szolgálója voltál. Mi, akik tanítványaid voltunk, sokat tanultunk Tőled: emberséget, szilárd tartást, hűséget a magyar közösséghez, a szolgálat fontosságát. Mi tudjuk, hogy a közéleti munka árnyékában egy fáradhatatlan, igazi Tanár bújik meg. Olyan pedagógus, akit mindenkinek csak kívánni lehet, s akit én személyszerint példaképnek állítottam a család pedagógusai elé. Évek múlva is izgultam, milyen hibát találsz a levélben, amit neked írtam, s a legboldogabb akkor lennék, ha ebben a megemlékezésben is találnál nyelvtani hibát, s mosolyogva, de határozottan kijavítanád…
Alapos tudással, sokévi tapasztalattal, józan ítélőképességgel megáldva foghattál bele olyan feladatokba, melyek emberpróbálók voltak: több évtizedes Csemadok-munka, többéves parlamenti képviselet, a Magyar Egyetem ügye a kilencvenes évek elején, a Városi Egyetem megalapítása Komáromban, s nem utolsó sorban a többéves munka a Pedagógus Szövetségben, s a felsorolás még nem is teljes!
Az önzés mondatja velem, hogy mennyit munkálkodhattál volna még, ha nem jön idő előtt a betegség, s most a halál!
Ha van tehát nehezen pótolható ember, akkor Sidó Zoltán az volt. Életműve most lezárult, de az, amit itt hagyott, örök! Visszük tovább, amit belénk oltott, s ő majd figyel, segít minket az örökkévalóságból.
Koszorúink, melyet majd sírjára helyezünk, a virágok és zöld ágak mellett intelmei, tanácsai, életpéldája iránti tiszteletünkből van fonva, s lélekben majd sokszor elzarándokolunk sírjához, hogy kikérjük bölcs tanácsát, ha bizonytalanok lennénk döntéseinknél.
Drága Zoltán! Vigasztalhatatlanok vagyunk veszteségünkben!
Nem felejtünk el, s emlékedet tisztelettel és szeretettel megőrizzük! – írja tanítványai, barátai nevében is: Keszegh Margit. Majd ezzel az aláírással búcsúzik: a te gondolataidban Kubicza Titi.
***
A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, mint tanártól búcsúzott:
„Hosszú, súlyos betegség után elhunyt Sidó Zoltán, a szlovákiai magyar közélet jeles képviselője. Kiváló tanárember volt. Később a kulturális és a politikai életben igyekezett szolgálni közösségét. 1989 decemberében a Csemadok országos elnökeként támogatta a magyar pedagógusok szerveződését, segítette a Pedagógusszövetség létrehozását, melynek 1993 novemberétől 1998 decemberéig elnöki tisztségét is betöltötte.
Ez volt az az időszak, amikor szülők és pedagógusok egymást segítve kiálltak az anyanyelvi oktatás mellett. A „kétnyelvű” oktatás bevezetése ellen az általa vezetett SZMPSZ nevében tárgyalt, ha kellett a köztársasági elnökkel, vagy az EBBESZ főbiztosával, és tiltakozott.
Az 1995 tavaszán megtartott Czabán Napok kiélezett konfliktusának lecsapódásai arra indították a SZMPSZ vezetését, hogy kezdeményezze tiltakozó nagygyűlés összehívását. A nagygyűlés az SZMPSZ, a Csemadok és a magyar iskolák szülői munkaközösségeinek szervezésében április 22-én Komáromban valósult meg. Ez az esemény és a magyar iskolák védelmében megvalósult polgári engedetlenségi akciók sora 1995 júniusától egészen az 1998-ig tartó bizonyítvány-háborúig országos, sőt nemzetközi visszhangot kapott.
Sidó Zoltán a karakán kiállás mellett az építő jellegű munkát is teljes erőbedobással felvállalta, a nyári egyetemek és a rozsnyói országos pedagógustalálkozók szervezését, a szakmai kapcsolatok kiépítését, a Híreink közlöny megjelentetését.
„Minden visszaemlékezés (cseppben a tenger?) csak torzója lehet a minden igyekezet ellenére sem visszaadható lényegnek. Megköszönöm minden tagunknak, hogy öt éven át megszámlálhatatlan munkabíró, anyanyelvű oktatásunkért tenni tudó és akaró emberrel együtt szolgálhattam a nemzeti megmaradás ügyét.” – írta Ő 2000-ben a Pedagógusszövetség 10. évfordulójára készült kiadványban.
Tisztelt Elnök Úr, nyugodjál békében!” – áll az SZMPSZ közleményében.
{iarelatednews articleid=”25654,25498″}
