Az alábbi beszédek és köszöntők a budapesti a Balassi Bálint – Emlékkard átadásán hangzottak el február 14-én.
Kulcsár Ferenc köszönőszavai
Borzongató és egyben megrendítő érzés arra gondolni, hogy nagy reneszánsz költőnk, Balassi Bálint, jó négyszáz éve a Felföld bércei között, a „széllel tündöklő” szirteket látván ilyen magyarul szóló, Istent és teremtést dicsérő dalba kezd:
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje…
Mint ahogy az is borzongató, ugyanakkor felemelő, hogy bő négyszáz évvel ezelőtt éppen Pozsonyban ismerkedik meg költőnk Losonczy Annával, „örök szerelmével és múzsájával”, hogy e „növekvő gyötrelem és növekvő öröm” lángjából megszülessen a magyar nyelvű szerelmi líra, s mindjárt olyan szépségében, hogy azt „irigy idő” meg ne ronthassa.
Négyszáz évvel ezen csodadolgok után magam is e koronázó városba, Pozsonyba kerültem, hogy ott bölcseletet tanuljak. Itt aztán hamarosan bizonyossággá lett: Balassi Bálint a „16. század vérrel és könnyel öntözött földjébe költészetével olyan fát ültetett”, melynek hajtásai évszázadok múltán is kizöldülnek a szívekben. A 20. század végi Pozsonyban – sorsszerűen – több versemben is rügyet bontanak e hajtások: bizonyságul, hogy felvidéki költőként az „én búsult lelkemnek” is bőven megadatott – „mint madárnak nagy szélvészben” – a szorongattatás.
Baljós idők jártak akkoriban a szülőföldemen: sötét erők azt akarták, hogy távol az Isten szívétől olyanokká legyünk, mint „a csecsemő, akit megölnek, s mint a szűz, akit meggyaláznak a katonák”. Trianon gyalázatos keze átnyúlt az évtizedeken, hogy lelkeket raboljon, ám bennünket éppen eme infernóban érlelt felnőtté a sors, hogy mint a tölgyek, erősen megálljunk, s tetteinkkel igazoljuk a Szabó Lőrinc-i „szent, nyomorult és elesett magyar nép”, az „örök magyar nép” egységét, melynek áramában ezer éve valamennyien hullámként lüktetünk.
Kosztolányi Dezsővel együtt sokan vallottuk akkor és valljuk ma is, hogy csak a gyáva vadállat bújik el vackán, ahelyett hogy fényre jőve látná: a világon minden felejt, kivéve a nyelvet; mert a nyelv redőiben hordozza a nemzet történetét a kezdetektől fogva, s aki hű hozzá, annak beszédei „az Isten szívébe eresztik kőszirtharapó hajszálgyökereiket”.
Kevéssé tudott: a hányatott sorsú Balassit pátriámhoz, a Bodrogközhöz is sok szál fűzi. Innen, Zemplén falvából írt esengő leveleket Losonczy Annának; itt született legendás verse, az Egy katonaének, s tizenkét éves koráig itt nevelkedett, szülőfalumtól, Szentestől egy sóhajtásnyira, Nagytárkányban, a költő fia, János. Ennek emlékére nagy poétánkat a bodrogközi falucska 2006-ban szoborral tisztelte meg.
Balassi Bálintnak fénnyel és árnnyal teli élet adatott; tapasztalta, hogy „jó Magyarországának végtelen reménységét sok bú gyötri”. Ezért vallja: ha valakinek a bátor szív mellé jó tudomány is adatik, azzal szablyája élét is megjobbítja: így tészen „emberségről példát, vitézségről formát”.
Balassi mindazonáltal Istennek ajánlja nemzete sorsát, s benne a magáét is. A Te katonád voltam, Uram, és a Te seregedben jártam – ezek voltak utolsó szavai. A haldokló költő Esztergomban írt utolsó verse pedig az 50. zsoltár átköltése, melyben a végtelen irgalmú Istentől tiszta szívet és erős lelket kér. Ezt kérjük mi is: „fordítsa mosolygva ránk orcáját”, hogy hihessünk a szó erejében s nemzetünk szabad jövőjében. Hiszen csak az tud teremteni, beszélni, akiben erős a lélek és a hit. S csak az erős, hű léleknek vezet az útja a szolgaságból a szabadságba.
Végezetül hadd mondjak köszönetet munkásságom elismeréséért, melyre illő úgy is tekinteni, mint a magyar irodalom terebélyes fája felvidéki ágának megbecsülésére.
Duray Miklós köszöntője
A költő fegyvere a szó. A kard ennek a fegyvernek csupán jelképe, de nem a harc eszköze. Balassi kardja azonban a jelkép eszköze, a költő sokszor sújtó szavának átértelmezése. Nem attól kell félnünk, hogy ölhet ez a kard. Jogot és érdeket védeni vér nélkül is lehet. Rettegésre okunk akkor van és lehet, ha már a költő szava is súlytalan marad. Még nem tartunk itt és hogy ne is tartsunk itt, ezért kerül most a Balassi kard-jelkép Kulcsár Ferenc kezébe, aki független köztársaságként kéri felvételét az ENSZ-be, hogy önmaga szuverén állampolgára lehessen. Hogy végre tehesse azt, ami az ő joga: „Ne papolják szurony komolyan, Hogy én mit akarok, Eldöntöm egyedül, abszolút hatalom, Ki voltam, ki leszek, ki vagyok.”
A kard-jelkép tehát ezért kerül most Kulcsár Ferenc kezébe, szavai súlyának és a benne rejlő óhajunknak megtestesítőjeként. Ferenc, forgasd fortéllyal és üss oda szavaiddal, ahova kell! Isten éltessen, te közlegényből lett generálisunk.
Tari István, a szintén Balassi karddal kitüntetett délvidéki költő verses laudációval köszöntötte Kulcsár Ferencet. Az ünnepség után nyilatkozott a Felvidék.mának:
Nagy megtiszteltetés volt számomra az, hogy én köszönthettem Kulcsár Ferencet, a kiváló felvidéki költőt. S hogy kiváló költő, sajnos, kevesen tudják. Még a szakmában sem ismerik úgy a nevét, ahogyan kellene. Mindezt most bepótolhatják azok, akik szeretnék bepótolni, hiszen Mindig címmel megjelent verseskötete. Ebből a kötetből is pontosan látszik, hogy kitűnő költőről van szó, aki megírta a nagyverseket is. Egy tanácsolhatok csak: olvassák Kulcsár Ferencet, ismerkedjenek meg a költészetével, mert megéri.
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43622,44109,43093,44133″}
