A XVIII. századi angol irodalom egyik jeles alakja Samuel Johnson volt. Neki tulajdonítják az érdekes paradoxont, miszerint „a hazafiság a gazemberek utolsó menedéke”. Talán meghökkentő megállapítás ez, de aki nem gondolja végig, könnyen azt a következtetést vonja le, hogy a hazafiak tulajdonképpen gazemberek. Ez természetesen a gondolat tökéletes félreértése, populista kiforgatása volna, ráadásul fölöttébb tisztességtelen, sőt rosszindulatú. Könnyen megtörténhet: a hazafiság annyira pozitív töltésű kifejezés, hogy ha negatív értelmű szó szomszédságában használjuk, ellehetetlenítésünk szinte biztosra vehető: adott esetben ránk fogják, hogy a hazafiakat gazembereknek minősítettük, kész borzalom.
Nem erről van szó, hanem arról, hogy a nacionalisták, soviniszták és ezekhez hasonlóak, ha már kifogytak az érvekből, és másképp nem tudnak védekezni, szívesen takaróznak álságos hazafisággal, tettüket szemrebbenés nélkül hazafiasnak minősítik, így próbálkoznak pozitív fényben tetszelegni. Nem ismerős?
Az ilyen „félreértés”, „félreértelmezés” nem is olyan ritka, ignoratio elenchi a tisztességes neve ennek, vagyis a tények figyelmen kívül hagyása, magyarán: félrebeszélés.
Ez nem csupán mindennapjainkban, de a politikai csatározásokban is szinte napirenden van: olyat tesznek az ember szájába, amit soha nem mondott (csak valami hasonlót, ami persze távolról sem ugyanaz), s úgy próbálják értelmezni kijelentését, ahogy nem gondolta, hogy aztán megfelelő lejáratással lehetetlenítsék el. Az illető pedig hiába igyekezne magyarázkodni, hiába is derülne ki, hogy ártatlanul bélyegezték meg: a folt rajta marad. Holott valójában az a vétkes (az a gazember), aki ezzel a „cseles” félreértelmezéssel megvádolta: ha saját maga nem veszi észre e melléfogást, mert értelmileg képtelen volt fölfogni, elég szomorú az, ha pedig tudatosan rosszindulatból tette, az annál is rosszabb.
Ugyanez történik a cigányozással, vagy akár a zsidózással.
Ha bárki negatív előjelű adatot közöl ilyen témában, máris rajta a megbélyegzés, hogy rasszista. Akadt például egy polgármester-jelölt, akiről kiderítették: évekkel ezelőtt azt találta mondani, hogy bizonyos törvénytelenségeket bizonyos helyen főleg cigányok követnek el. Így aztán megbélyegezték, rasszistának nevezték, azt sugallva, hogy tulajdonképpen azt állította, hogy minden cigány bűnöző. Ezek után senkit sem érdekelt, hogy ilyet viszont nem mondott, nem állított, csupán statisztikai adatot közölt.
Fölmerül a kérdés: vajon nem az rasszista, aki ilyen föltételezést lovagol meg? Az illető jelölt egyéb tulajdonságai, rátermettsége szóba sem került, még az sem, milyen alapon s milyen összefüggésben mondta a kifogásolt mondatot – a kiragadott mondat teljesen elégnek bizonyult a vádra.
Hasonló a helyzet a palesztin-zsidó konfliktusban.
Általában Izraelt ítélik el, amiért lakott területet bombáznak a Gaza-övezetben. Az, hogy a Hamas harcosai lakóházak közül lövik az iskolákban raktározott rakétáikat, saját embereiket élő pajzsként használva, valahogy figyelmen kívül marad. Mi pedig féligazságok alapján ítélkezünk. Még komoly lapokban is, a véleményalakító funkciót uszítással fölcserélve.
Az is megtörtént, hogy egy újságíró megtagadta demokrata voltát egy politikusnak, amiért az nem volt hajlandó kommentálni azt, amit nem ő mondott, s amit az illető újságíró nem tartott demokratikusnak, mivel az illető újságíró csak azt tartja demokratikusnak, ami liberális.
Nehogy valaki azt gondolja, hogy bárkit védeni szeretnék, még véletlenül sem, csak éppen idegesítők ezek az álszent neoliberális vadhajtások.
Arról van szó, hogy a tisztességtelen argumentáció sokkal inkább azt minősíti, aki politikai tőkét próbál kovácsolni félreértelmezett, tehát igaztalan állítások alapján, amelyeknek értelmét vélt haszna szerint ő maga határozza meg saját értelmi és erkölcsi szintjének megfelelően.
Ha tehát – például –statisztikailag kimutathatóan a cigányok több törvénytelenséget követnek el, annak kimondása nem rasszizmus, hanem diagnózis. Olyan diagnózis, amit gyógyítani kell és lehet: gyógyítani ugyanis csak pontos diagnózis alapján lehet.
Hasonlóképpen: ha két fél egymást lövi, aligha lesz csak az egyik vétkes, a bővebb (egyébként eléggé kézenfekvő) összefüggéseket is figyelembe kell venni.
És ha valaki túlzásnak tart egy-egy szabadságjogot, amiért az célt tévesztett, attól az még lehet demokrata.
Ha tehát úgy véljük, az adat nem valós, vagy féligazságról van szó, az volna tisztességes, ha magát az állítást cáfolnánk meg (vagy mondanánk ki a teljes igazságot), s ne arra használjuk az egyoldalú információt, hogy befeketítsük azt, aki (valamiért) nem szimpatikus nekünk – ez ugyanis olyan olcsó és populista módszer, amely lehet, hogy több fülre talál, de akkor sem vezet megoldáshoz. Taktikailag (és anyagilag) jó fogás lehet az ilyen, de akkor is tisztességtelen és gonosz.
Vagy én lennék eltájolva, amiért a politikában (és a tömegtájékoztatásban) is tisztességet várok el?
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46088,45655,45637,44526,44317″}
