Kedves László, ezekben az órákban búcsúznak Tőled mindazok, akik ismertek, szerettek és becsültek. Távollétükkel azok is, akik nem. Lélekben én is az előbbiek közé állok. Nem hallgathatom el, hogy lenne még számos kérdésem.
Az elmúlt két évtizedben sok minden felgyülemlett, amit meg kellett volna beszélnünk csöndesen, egy pohár bor mellett, de már erre nem volt mód.
Az egyre rohanóbb időben nincs megállás. Folytatódik a hajsza. Amikor legutóbb fölkerestelek, még elmondtad mindazt, amit 1956-ban tapasztaltál. Csak a neveket nem akartad elárulni. Csupán az zavart, hogy évekkel korábban másképp adtad elő nekem a történteket. Akkor azzal hárítottad el a szereplők megnevezését, hogy az kivégzés lenne. Ezt most már nem tudjuk tisztázni, hacsak valamilyen dokumentum nem kerül elő valahonnan.
1968-ban találkoztunk először, amikor miniszterként Prágába jöttél az Ady Endre Diákkör estjére.
Ez a nagytalálkozó még a régi teremben zajlott. Nemrégiben jártam ott. Belestem az ablakon. Átalakították. Körbejártam az épületet, amit akkor sohasem tettem meg. Máig nem tudom miért. Azóta is gondolatban körbe járom találkozásainkat. Akkor lencsevégre kaptalak és fényképed bekerült a krónikába. Most napok óta keresem ezt a fotót, de sehol nem találom. Biztos akkor fog előbukkanni, amikor nem lesz rá szükségem. Arra emlékszem erről a látogatásodról, hogy Bredár Gyula megjegyezte, legalább van egy jól fizetett emberünk. Ezzel arra utalt, nem sok reményt fűz tevékenységedhez. El fognak lehetetleníteni. Sajnos, igaza volt. Menned kellett.
A Te korosztályod nem sok esélyt kapott Európa keleti felén. Túl sok volt a kísértés és túl kevés a tisztességes alternatíva. Az ateista és bornírtan pöffeszkedő csehszlovák állam csonkításai mindenkit rokkanttá tettek. Még ma is érezni ennek hatását. 1956 és 1968 volt két fényes pillanat, mely rövid időre illúziókat engedett kergetni. Szerettük őket, kapaszkodtunk beléjük, mert szükségesek voltak a túlélésünkhöz.
Azután sokáig eltűntél a közéletből. Nem tudtuk mi van Veled, de okát igen. Nem kellett erről sokat morfondírozni.
Ha eszembe jut az akkori politikai garnitúra, rossz érzés fog el. Lenárt és Biľak, Svoboda és Husák, meg a többi percemberke, akiknek már nevét sem tudom. Lélekromboló világ.
Gajdoló nemzetiség voltunk – írod egy helyütt. „Ábrándnak talán elég, valónak kevés. (…) Egy nagy közösség nem realizálhatja magát csak az énekben, csak a táncban. Műveltség kell, sokirányú műveltség. Gondolkodó nemzetiség kell, amely képes felismerni az élet állandóan változó helyzeteit, amely képes alkalmazkodni, amely képes beleszólni sorsának alakításába… Politikus nemzetiség kell…” Bizony kellene.
Tudok egy érdekes királyhelmeci kalandodról. Valamikor a 80-as években ott aludtál az egyik szállodában, és megkérted a portást, senkit se tegyen szobádba. Reggel, mikor fölébredtél egy régi ismerősünk köszöntött a szoba másik kanapéjáról: „Jó reggelt író úr!” Ezt az emléket sem tudom hová tenni. Az illető meg mindmáig zavarja közéletünk vizeit. Amikor ezt a történetet elmondtam neki, nem mondott semmit, csak bámult rám.
Azután különböző Csemadok rendezvényeken találkoztunk, és a gorbacsovi remények korszakában Királyhelmecen széles körben beszélgettünk. Ahogy egyik hősöd alámerült, ha hazajött, Te is így tetted. Te voltál a központ. Sok mindenről szó esett. Az egyik önmagával meghasonlott református lelkész őszintén bevallotta, fölöslegesnek érzi magát. Bezzeg a katolikus papok, ők legalább közvetítők ember és Isten között! Ezt kínos és lemondó hallgatás fogadta. Majd az egyik jelenlévő arról kezdett beszélni, hogy fia egyetemista társát teherbe ejtette. Mivel a lány szlovák volt, az apa azt szerette volna, ha a fiú ráveszi a lányt, menjen abortuszra és szakítsanak, de a fiú bölcsebb volt apjánál. Elmondta neki, ez mennyire veszélyes beavatkozás és nem kívánja kitenni ennek a lányt, hiszen nem biztos, hogy lehet majd azután gyereke. Elvette és ez lett az illető kedvenc menye. Megtanult magyarul és megígérte, a következő népszámláláskor már magyarnak fogja vallani magát. Arra szólítottad föl ezt az embert, hogy vonja le a szükséges következtetéseket ebből a történetből. Akkor egy kicsit úgy tekintettem Rád, mint a felvidéki magyar Gorbacsovra. Talán mások is. Tovább mi történt nem tudom. Azt már az idő elmosta. Ugyanúgy, mint a sok hivatalos tárgyalást, ülésezést, gyűlést… A film elszakadt. Azután a Szabad Újságnál eltöltött évek jutnak eszembe, melyeknek kurtán-furcsán lett végük. Ekkor is sok fura dolog történt. Erről sem beszéltünk soha. Pedig kellett volna!
Közben jött a várva várt és mégis váratlanul betoppanó 1989, és nem tudtunk felnőni a pillanathoz. Sokan ott folytatták, ahol abbahagyták. Nem lettünk politikus nemzetiség, csak politizálgató. Te új lehetőségeket láttál, mint ahogy mindannyian. De nem sokáig. Most meg hirtelen arra döbbenek rá, hogy már csak emlékeimben élhetsz tovább. Nem tárcsázhatom a számot, mert már nem szólalsz meg a vonal végén. Odaátra nincs kapcsolat. Már azelőtt is sajátos csönd, magány vett körül. Emlékezem hát a jóízű beszélgetésekre és a tréfákra. Volt egy kedvenc vicced, amit többször is elmeséltettél velem. Még a könnyeid is kibuggyantak.
A Beneš-dekrétumok ügye is sokat foglalkoztatott. Ki tudja, mikor veszik le magukról a szégyenbélyeget, melyet ránk sütöttek? Ezt Te nem élhetted meg. Távozásod napján született Gavrilo Princip, akinek gyilkos „jeladására” indult meg az első világháború és vezetett Közép-Európa véres feltrancsírozásához. Október 28-án születtél, azon a napon, mely Csehszlovákia hivatalos születésnapja volt. E két időpont lett a végzeted, hiszen a kétfarkú oroszlánra kapaszkodott parvenükkel kellett állandóan hadakoznod. Igaz, egy napon leszálltak róla, ám abban sem volt sok köszönet. Egyszer aztán kifakadtál: Mit vétettem, hogy most is ilyen emberekkel kell tárgyalnom!? Itt az 1989 előtti kreatúrákra utaltál. Kiderült, ezek reinkarnálódtak. Mint a rossz álomban, amelyben üldözőbe vesznek. Az eléd tornyosuló akadályon átugrasz, de mindhiába, az ismét előtted van és az üldözők egyre közelednek…
Két sorsdöntő időpont. De az utóbbi napon leplezték le a New York-i Szabadságszobrot is. Valamikor az Amerikába érkezők ezt látták meg elsőként. Azóta ez a szimbólum is jócskán devalválódott.
Ennyi egy ember? Dehogy. Leveszem könyveidet a polcról, beléjük lapozok. Rég tettem. A Hólepedőt 1984-ben dedikáltad. Az Egy szál ingben-t is akkor. A Földönfutókat is. Az egyikbe azt írtad: barátsággal, reménnyel. A következőben kötetedről szóló elismerő kritika bújik meg. E. Fehér Pál írta. Hát ezt biztos nem vetted dicséretnek! Hiszen ez az ember is egyike azoknak, akik átmentették magukat, és minden önvizsgálat nélkül távoztak.
Egyik kötetedet így kezded: „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. A foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják: pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben.” Egy másik köteted utolsó fejezetének címe Egyedül. Most már egyedül végzed a nagy utazást! Ennek a kötetnek utolsó sorait mintha erre az alkalomra írtad volna: „Elmegyek innen, jó lenne olyan vidéket találni, ahol nagyobbra nőnek az emberek, s megpróbálni egybeépíteni a követ a földdel, ahogy a hegy teszi.” A következőben egy soron akad meg a szemem, mely így kiragadva az emberi élet rövidségére utal: „Ez csak átmenet, ezt te is tudod. Ez itt nem az örök élet.„
Amikor irodalmi pályádon indultál, messze voltak a csillagok. Most közeledsz hozzájuk. De nem tudom, eszedbe jut-e, Gyökössy Endre kérdése a csillagos éggel kapcsolatosan, hogy „ha ilyen szép a fonákja, milyen szép lehet odaát?” Te ezt most már tudod. Ahogy Márai írja valahol, a halottak bölcsebbek az élőknél.
Búcsúzom Tőled, László, pihenj békében! Fogadjon be a szülőföld, melynek megtartásáért annyit küzdöttél. Én meg magamban és alkalomadtán tovább vitatkozom Veled azokról a kérdésekről, melyek mindannyiunknak annyira fontosak, hogy néha nem hagynak aludni!
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47641,47640,47558,47537,47533″}
