November 17-én a rendszerváltozásra emlékeztünk. Ma is van egy évforduló, 25 évvel ezelőtt szervezte meg emlékezetes születésnapját a ma 75 éves Tóth Lajos.
Vágsellyén 1989. november 18-án – életjubileuma, 50. születésnapja ürügyén – Tóth Lajos megszervezte a „Csehszlovákiai magyar értelmiségi lét” című tudományos tanácskozás, mely első mérföldköve volt a kommunizmus béklyójából szabadult közösségünk politikai kiútkeresésének. „Nagy idők voltak, nagy reményekkel! A sorstól kegy volt, hogy részt vehettem egy ízig-vérig bűnös rendszer bukásában” – emlékezett vissza egyik írásában a 25 évvel ezelőtt történtekre.
A történtekről egy tíz évvel ezelőtti terjedelmes beszélgetésünk során idézte fel. Ezt alább olvashatják, azonban megkérdeztük tőle, hogy milyen gondolatokkal tekint vissza ma a 25 évvel ezelőtti történésekre. Úgy véli, az 1989-ben megfogalmazott elképzelések talán nem voltak részletesek, talán nem számoltak az elkerülhetetlen, ám ledönthető akadályokkal, de ma is élnek, még ha háttérbe szorulva is. Az új generációk feladata a megvalósításuk. Ennek folyamatában nem szabad személyeskedésre degradálni közös ügyeinket. „Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak” – idézte portálunknak üzenetként Ady Endre szavait 75 évesen Tóth Lajos pedagógus, a galántai magángimnázium alapítója, igazgatója. Isten éltesse!
—
Visszatekintés
„Erőnk szerint a legnemesbekért!”
(Az interjú 10 évvel ezelőtt a Szabad Újságban jelent meg)
1989 november 17-ére ma már piros betűs államünnepként emlékeznek annak az országnak a polgárai, akik azon a napon még a szocialista Csehszlovákiában éltek. Emlékezünk, a rendszerváltás nem csak a többpártrendszerhez, és a szabad választásokhoz, hanem az ország kettéválásához is vezetett. Mégis, inkább úgy maradt meg bennünk ez a nap, mint egy vízválasztó, mely a fél évszázados kommunista diktatúra végét jelentette. És egyben a szlovákiai magyarság szerveződését is. Egy nappal november 17-e után megalakult az első szlovákiai magyar politikai csoportosulás, a Független Magyar Kezdeményezés. Ugyanakkor ünnepelte 50. születésnapját Vágsellyén Tóth Lajos pedagógus is, s mint ahogy a következő – vele folytatott – beszélgetésből láthatjuk, ezek nem voltak egymástól független eseményekről…
„Csehszlovákiai Magyar Értelmiségi Lét” címmel tudományos tanácskozás szerepelt 50. születésnapi ünnepségének programjában, amelyben előadóként Balla Kálmán, Dobos László, Molnár Imre, Püspöki Nagy Péter, Popély Gyula, Sándor Eleonóra, Szabó Rezső, Szarka László, Tóth Károly, Turczel Lajos, Varga Sándor és Zalabai Zsigmond nevét tüntette fe. A meghívókat viszont még október 23-án, tehát több mint három héttel november 17-e előtt küldte szét. Sejtette, hogy a születésnapi ünnepséggel párhuzamosan jelentős változások történnek majd az országban?
– A napok egybeesését természetesen nem, de a változások szelét már érezni lehetett. 1989. november 17-e előtt nagyon sok olyan esemény történt körülöttünk, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Lengyelország forrongott, 1988-ban Magyarországon létrejött a Magyar Demokrata Fórum, 1989 júniusában újratemették Nagy Imrét. A változások szükségességéről még 1989 nyarán szóltam az Őrsújfalun rendezett művelődés táborban, mikor azzal fejeztem be beszédemet, hogy fel kell nőnünk azokhoz a feladatokhoz, amelyeket a mostani idők rónak ránk, és hogy eljött az idő, amikor vitafórunok kellenek! Kerek életjubileumom megünneplése kapcsán pedig jött az ötlet, hogy az egy értelmiségi fórumnak is otthont adjon.
Nem kevesebb, mint 200 meghívót küldött szét az ünnepségre. Ez nem maradhatott titokban az államrendőrség előtt. Nem tartott attól, hogy a titkosszolgálat „ráharap” önre?
– Ettől már nem kellett tartanom, mert ez már jóval korábban megtörtént. Már 1978-ban nyilvánvaló volt, hogy rám szálltak Janics Kálmánnal való kapcsolattartásom miatt. Először csak finom üzengetések voltak a Csemadok, majd a tanügy részéről, később a számomra legnagyobb büntetés is bekövetkezett: öt évre megfosztottak az útlevelemtől. Nem volt jó pont a titkosszolgálat szemében a korábbi aláírásgyűjtési szervezések, a vágsellyei Vörösmarty-klub megalapítása vagy Duray Miklóssal való személyes ismeretségem sem. Tehát számíthattam rá, hogy figyelnek. Így nem is lepődtem meg, amikor öt nappal a születésnapom előtt munkahelyemen felkeresett egy „háromtagú bizottság”, a járási iskolaügy magyar tanfelügyelője, a nemzeti bizottság egyik alelnöke és a tanügy vezetője összetételben. Felszólítottak, hogy ne tartsam meg a születésnapi összejövetelemet, mert ellenkező esetben felmondanak nekem, és nem taníthatok tovább. Mivel számítottam ilyesmire, előre elkészítettem a születésnapi meghívónak egy csonkított változatát is, melyben az előadók neve nem szerepelt, és csak annyi volt benne, hogy kultúrműsorral – Dinnyés József, a Ghymes együttes, Németh Imre és Szvorák Katalin közreműködésével – egybekötött ünnepség lesz, és ezt miért ne tartanánk meg?! És meg is tartottuk.
Az eredetileg kétnaposra tervezett ünnepség végül is egynaposra zsugorodott. Az előző napi történések miatt lett így?
– Nem, november 18-án reggel 9-kor, amikor a találkozó kezdetét vette, még nem igen lehetett tudni, hogy mi történt előző nap Prágában. Legalábbis nem annyit, hogy az valami különös lökést adjon az összejövetelünknek. Az történt, hogy a helyszínül szolgáló Centrál Szálló igazgatójával – aki egyébként mindent megtett, hogy az akciónk ne hiúsuljon meg – a rendőrség közölte, nem lehet kétnapos rendezvényt tartanunk, este 9-kor be kell fejeznünk az összejövetelt. Persze a szállodát a rendőrség már jó előre felszerelte lehallgató-berendezésekkel.
Besúgót nem igyekeztek beépíteni a meghívottak közé?
– Akiket meghívtam, mind jól ismertem, de megjelent egy alak, akit rendkívül feltűnő viselkedése miatt könnyűszerrel kiszűrtünk. Egy nagy fényképezőgéppel fotózott bennünket. Odamentem hozzá, szóltam neki, hogy ez egy zártkörű rendezvény, és azért egy titkosrendőr „diszkrétebben” is végezhetné a „munkáját”, Varga Ervin koreográfus barátom pedig a szó soros értelmében kipenderítette őt a teremből.
Valamennyi meghívott eljött?
– Nem. A titkosszolgálati jelentés 90 főt említ, véleményem szerint többen voltunk száznál. Nem volt egyszerű a megjelenés, hiszen a meghívón nem volt semmilyen pecsét, semmilyen intézménynév, mely az egész rendezvényt úgymond „legalizálta” volna.
Miről szóltak az előadások?
– A kultúra, a politikai és az oktatásügy területét érintették. Felelevenítettük a csehszlovákiai magyar értelmiség útját, a magyar tudományos élet jelentős állomásait, irodalmunk fejlődését, nem kerültük meg a kisebbségi kérdések boncolgatását a magyar–csehszlovák államközi kapcsolatokban, de azt sem, hogy nemzetiségként vagy nemzeti kisebbségként határozzuk meg magunkat. Abban az időben az emberek még nagyon keveset tudtak Esterházy Jánosról, természetes, hogy az ő szellemiségét is felidéztük, hiszen életpályája tulajdonképpen azonos a szlovákiai magyarság életútjával. Nagyon tartalmas előadások hangzottak el, és a mai napig sajnálom, hogy a rájuk épülő, az eredetileg másnapra tervezett vitafórumra már nem kerülhetett sor?
Mire lett volna hivatott választ adni a másnapra tervezett vita?
– A kiútkeresés lett volna. Az elmúlt években az emberekben azért már érlelődött, hogy mi lenne jó. Ennél tovább csak kevesen mentek. Ezen kevesek közé tartoztak a Charta ’77 aláírói, Duray és Janics, olyan bátor emberek, akik már meg is fogalmazták e társadalom betegségeit. Viszont ezek is leggyakrabban kritikai elemzések, tanulmányok voltak, és nem arról szóltak, hogy mit és hogyan kellene tennünk a bajok orvoslásában.
Este 9-kor végül is befejeződött az „ünnepség”. Mi történt ezután?
– Tulajdonképpen három csoportra oszlott a társaság. Volt, aki hazament, egy részük elment Tóth Károly lakására, és ott a prágai eseményekről tudomást szerezve egy nyilatkozatot adtak ki, melyet Karcsi mellett A.Nagy László is aláírt. Ebben tiltakoztak a prágai tüntetések brutális eltiprása ellen, és ez jelentette tulajdonképpen a Független Magyar Kezdeményezés megalakulását is.
Ön is ott volt?
– Nem, én a harmadik csoporttal voltam, akik felmentünk a szállodai szobákba, és ott folytattuk az eszmecserét. És még a vendéglátással kapcsolatos teendőket is rendeznem kellett a szálloda igazgatójával. Köztünk volt Szabó Rezső is, aki megjegyezte, hogy „Lajos eddig egy élő nemzeti hősünk van, most már lesz még egy. Hamarosan te is Duray Miklós sorsára jutsz, mész a börtönbe.” (Egyébként a titkosszolgálati jegyzőkönyv záró mondata is arra utal, hogy további intézkedések lesznek ellenem.) Közben egy vacak tranzisztoros rádión állandóan hallgattuk a híreket, és egyszer csak Mihályi Molnár László barátom közölte, hogy meg vagyok mentve, mert Prágában kitört a forradalom. Igaza is lett, már az elkövetkező napokban éreztem, hogy a rendőrség leszállt rólam.
Azok között az emberek közül, akik a születésnapján előadóként jelen voltak, a továbbiakban többen vezető közéleti tisztségekhez, még parlamenti képviselőséghez is jutottak. Önben nem volt ilyen ambíció?
– Nem nagyon. Történészként tudtam, hogy a forradalmakban résztvevőkkel a konszolidáció után mi történik, és arra is gondoltam, hogy a koromnál fogva is, ebben már inkább nem veszek részt, a nyugalmat választom. De mégis, ez olyan időszak volt, amikor az ember nem tudta megállni, hogy kivonja magát a történésekből. Én akkor teljes odaadással híve voltam a liberális eszméknek, és a szlovák–magyar együttműködésnek. Hittem, hogy rendszert változtatni egy soknemzetiségű országban csak úgy szabad, hogy annak hozadékából minden nemzetiség részesüljön. Amikor „beindultak” a tüntetések, több nagygyűlésen szónokoltam. Volt ahol csitítani kellett, volt ahol lelkesíteni. Sok új dolog volt, amit az embereknek meg kellett magyarázni, elsősorban a többpártrendszer szükségességét és a szabad választások fontosságát. Emlékszem, Vágsellyén 6–7 ezres, többségben szlovákokból álló tömeg fogadta lelkesedéssel magyarul mondott beszédemet. Kivettem a részem a rendszerváltás „törvényes” voltának biztosításában is. Ez sikerült is, ezért is nevezik méltán a tizenöt évvel ezelőtt történteket gyengéd vagy bársonyos forradalomnak. A prágai Szövetségi Gyűlésből nem erőszakkal lettek eltávolítva a képviselők, hanem meg kellett őket győznünk, hogy mondjanak le, és úgynevezett kooptálással küldtük a helyükre Szlovákiából a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, illetve a Független Magyar Kezdeményezés képviselői. Magam is részt vettem ebben a munkában, e két mozgalom tagjaként jártam a községeket, például meggyőztem egy farkasdi szövetkezeti tagot, hogy mondjon le parlamenti tisztségéről, majd ő helyette vált a Szövetségi Gyűlés képviselőnőjévé Sándor Eleonóra. De az „igazi nagypolitikából” kimaradtam, többek között azért is, mert egy politikai pályafutást nem lehet érzelmekre alapozni, én pedig javíthatatlanul ábrándozó, lelkesedő ember vagyok, hivatásom szerint pedig mindenekelőtt pedagógus. Az oktatásügy változtatása pedig még a politikai életnél is fontosabb, hiszen gyermekekről, a jövőnkről van szó. Feladatunk, hogy gyermekeinket felkészítsük a polgári társadalomban való életre.
Az oktatásügy terén ugyancsak változások következtek. Nem csak a politikai fejek hullottak, hanem az iskolaigazgatóké is…
– Igen, és sajnos ezen a téren súlyos hibák is történtek. Tény, hogy szembe kellett néznünk azzal, hogy fél évszázados bűntény, a kommunizmus ellen kellett fellépnünk, de ezt nagyon sokan személyes ügyeik lerendezésére igyekeztek kihasználni. Voltak esetek, hogy olyanok jutottak így igazgató tisztséghez, akiknek erre nem volt képességük, és ennek következményeit a mai napig érezzük. Szép lassan teljesen leépültek az iskoláink.
A kezdetekkor, ön egy éven át az oktatásügy módszertani központjában dolgozott. Tehát személyesen is lehetősége volt, hogy javítson az oktatásügy helyzetén…
– Igen, ez még 1990-ben volt. Öten voltunk felelősek a járási iskolák oktatásának a megváltoztatásáért. Voltak saját meglátásaim, de hamarosan tapasztalnom kellett, hogy azok gyakran lebonthatatlan falakba ütköznek. Láttam, hogy nem mozdul előre semmi! A központban az igazgatónő szerint én voltam a „leggyengébb láncszem”, év végén én kaptam a legrosszabb értékelést, mondván, hogy nem számolok el a napjaimmal, én kaptam a legkisebb jutalmat is. Erre elétettem egy aktacsomagot, mondván, hogy ezt csináltam, és abban tételesen felvázoltam egy új iskolatípus koncepcióját. Ennek eredményeként Galántán 1991-ben létrejött Szlovákia első nyolcéves magángimnáziuma. És itt jött létre az ország első angol–magyar magángimnáziuma is. És működik, azért, mert ötleteimet, programjaimat mindig megtárgyaltam a kulturális élet jelentős képviselőivel, akik azokat véleményezték, és ha hiányosságokat véltek azokban felfedezni, akkor mindig csiszolgattam a tervezeten.
Az elmúlt 15 év alatt számos pozitívum is történt az ország polgárainak életében. Akkor még szinte elképzelhetetlennek tűnt az Európai uniós tagság, mára valóság. Mégis gyakran halljuk az embereket nosztalgiázni, hogy bezzeg a szocializmusban milyen jó volt… Vajon miért?
– Ez engem is zavar. Tény, hogy a ’89-es álmok, víziók nem mind úgy valósultak meg, mint ahogy eredetileg elképzeltük. De ehhez a nosztalgiázáshoz ez önmaga kevés. Kellett ehhez a negativizmus propagálása is, amelyhez megfelelő eszköznek bizonyult a média. És ez nagyon káros, mert a negativizmus tönkreteszi az emberek gondolkodását, idegrendszerét. Nem szabad depresszióba taszítani egy generációt. Arra kell törekednünk, hogy a szó legnemesebb értelmében gondolkodásunk legyen arisztokratikus. Értem ez alatt, hogy ne legyünk olyan szolgalelkek, akik állandóan nyafognak, minél kevesebbet akarnak dolgozni, minél többet keresni. Tudnunk kell, hogy az ötven év szörnyű kihagyás a számunkra, az embernek pedig saját magának kell ráéreznie, hogy egyéniségéhez, személyiségéhez mi illik a legjobban, és azt felelőssége teljes tudatában jól csinálnia.
Mégis, pedagógusként mi jelentette ön számára a legnagyobb csalódást?
– Az, hogy sajnos nálunk is beindult a globalizáció, a vadkapitalizmus, az amerikai típusú maffiákéhoz hasonló csoportok érdekeinek érvényesítése. Ez történik gazdasági téren, ezért nyomorodnak el községeink, ennek lett az áldozata iskolaügyünk is. Minden erőmmel küzdök ez ellen, de olyan intézmények állnak a másik oldalon, mint például a kereskedelmi magyar televíziók. Őket nézve gyakran úgy érzem, mintha degenerálódna a társadalom – kulturális és emberi téren egyaránt. A gyermekek e médiákból olyan biztatást kapnak, ami legtöbbjük számára sosem teljesülhet. Azt sugallják, hogy mindenkiből sztár, milliomos válhat. És közben lépten-nyomon csúsznak le az egykori eszményképeink, holott meggyőződésem, hogy gyermekeinknek nemzeti nagyjainkon kéne felnőniük. Belőlük meríthetnének lelkesedést, példát, érzelmet. Ehelyett mi van? Vérlázító, hogy ha az ember manapság egy normális filmet meg akar nézni, akkor éjfélig fenn kell lennie, közben pedig a legnagyobb ocsmányságok délután is elérik az embert. És ezért van olyan sok depressziós gyerek. Nagy gondban vannak a mai szülők, mert ilyen körülmények között rendkívül nehéz gyermeket nevelni. Ha a mai nap elkezdenék ezen pozitív irányba változtatni, nem tudom, hogy elég lenne-e rá újabb 15 esztendő, hogy helyrehozzuk a keletkezett károkat.
Igazgató Úr, önt múlt héten Csáky Pál miniszterelnök-helyettes a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével tüntette ki 65. születésnapja alkalmából. Mit jelent ez az ön számára?
– Elsősorban erőt, hogy folytassam a dolgomat. Egész életemben legfontosabbnak tartottam a szolgálatot létünkért, kultúránkért, magyar-ságunkért. Nem csak a Szózatért neveztem el az egykori klubot Vörösmarty-klubnak, hanem a Gondolatok a könyvtárbanért is: „Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért!”
Oriskó Norbert, Felvidék.ma
