Ma is Vojtek Katalin „gyűjtéséből” szemezgetünk a magyariskola.sk oldalról, amiből kiderül, hogy az aktivistát is érik örömök:
„Száz aláírásra körülbelül harminc elutasítás jut. Magyar elutasítás. Sok ez, vagy kevés? Nem tudom. De annak kell örülni, ami van. Ez is az aláírásgyűjtés egyik alapszabálya. És hál’ istennek, van minek örülni.
Például annak az ötvenes hölgynek Nagyfödémesen, aki magyar „Jó napot kívánok! Zavarhatom egy pillanatra?” mondataimra szlovákul reagált. Amikor szlovákra fordítva a szót elmondtam, mi járatban vagyok, elkérte az ívet, hogy elolvassa. „Öt órájuk lenne az elsősöknek írás-olvasásra? Hát az kevés. Tudom, mennyit kínlódik az elsős fiúunokámmal a menyem, pedig különben nagyon okos gyerek. A kislánnyal nem kellett tanulni, de a fiúcskával igen. Az anyja néha már sír is. Szegény asszony, fáradtan hazajön a munkából, azt sem tudja, mihez kapjon, aztán még tanuljon a gyerekkel…” És már vette is a tollat, és aláírta. Létezik valamiféle egyetemes nagymamai szolidaritás, mert több idősebb szlovák nő hasonló megindoklással írta alá a petíciót.”
Lám, a jószándékú emberek nyelvtől függetlenül megértik egymást, mert azonos logika szerint gondolkodnak. A következő történetből pedig kiderül, hogy roma polgártársaink is érdeklődnek közös ügyeink iránt – és hát az se árt, ha az aktivistának van humorérzéke:
„De a csúcs Dunaszerdahelyen volt, a katolikus templom mögötti téren. Ott vadászgattam aláírókra, amikor egy roma fiatalember, aki három társával a szökőkút közelében álldogált, rám szólt: „Panyika, maga mit csinál?” Megmondtam. „Aztán mennyit ad egy aláírásért?” Semmit, mondtam nevetve. „Akkor nem írom alá.” Nem baj – vontam meg a vállam. A kút káváján egy testes, idősebb férfi üldögélt. Botjával hadonászva magához intett: „Čo máte, panička? Poďte sem!” „Jaj, erre vigyázzon, ez a betelepített szlovák romák vajdája! Ez még a minisztériumban is volt!” – súgta az előző fiatalember. Megígértem, hogy vigyázni fogok. Az állítólagos vajda egy nyugalmazott maharadzsa méltóságával utasított, hogy üljek mellé, és olvassam fel neki a petíciót, mivel, úgymond, nincs szemüvege. Amikor odaértem, hogy „maďarských škôl”, méltatlankodva félbeszakított. „Hát mit gondol, ki fogja ezt magának aláírni? Még hogy magyar iskolák! Szlovák iskolába kell járni! Mire megy a magyar iskolával? Semmire! Érti? Semmire!” Nem lehetett leállítani, Štúr sem védelmezte volna nagyobb hévvel a szlovák iskolákat. Közbevetéseimet meg sem hallotta, csak mondta, mondta a magáét, egyre fokozódó hangerővel. Úgy tűnt, soha nem ér a végére, amikor kiadta a nagy tromfot: „Maguk itt szlovák kenyeret esznek, szlovák iskolába kell adni a gyerekeiket!” „Nem tudom, milyen kenyeret esznek a maguk gyerekei – replikáztam, – de a mi gyerekeink csallóközi kenyeret esznek, csallóközi búzából, azt pedig a csallóközi magyarok termelik, aratják.” A minisztériumot is megjárt úriember nagy levegőt vett és épp szólni készült, amikor fölém hajolt az a bizonyos fiatalember: „Adja oda azt a papírt, aláírom. Az előbb csak vicceltem” – és szép komótosan aláírta. Gyere, írd alá – hívta a társát. Aztán jött a másik kettő is. „Nem baj, ha nincs állandó lakhelyem?” – kérdezte egyikük.
Olyasféle megkönnyebbülést éreztem, amit azon a fekete márciusi napon Marosvásárhelyen érezhettek a fenyegetően körbezárt magyarok, amikor csattogni kezdett a kövezet a futva közeledő lábak alatt és felharsant a kiáltás: „Ne féljetek, magyarok, jönnek a cigányok!” Ez a jó érzés akkor sem múlt el, amikor kiderült, hogy a nehezen rótt betűk teljesen olvashatatlanok, csak az egyik vezetéknevet sikerült nagyító és némi Sherlock Holmes-i dedukció segítségével kisilabizálni.”
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
Fotó: illusztráció, magyarno.com
{iarelatednews articleid=”53685″}