A 21. században immár olyan világban élünk, ahol szinte naponta kell megújulni, választ adni a felgyorsult világ új és új kihívásaira. Mert, aki lemarad, képtelen választ adni a rohanó élet kihívásaira, azon könyörtelenül átlépnek, és könnyen egy múzeumban találhatja magát, ahol ő is csak egy kiállítási tárgy, a sok egyéb relikvia között.
Ezek a gondolatok pedig akkor ötlöttek fel bennem, amikor olvastam azt a felmérést, amiről a Felvidék.ma is hírt adott, hogy a szülők azt szeretnék, ha az iskolák diák központúbbak lennének. Jobban figyelembe vennék az ő igényeiket.
És, hogy milyen legyen a diákközpontú iskola? Nos, erre is vannak ötleteim. Épp a hetekben láttam egy műsort, amely a világ különböző pontjairól mutat be erre példákat. Mert vannak a világon olyan iskolák, ahol nemcsak a tanárok osztályozzák a diákot, hanem a diák is minősíti a tanárt.
És most, kérem kedves olvasót, ne arra gondoljon, hogy a tanár rossz jegyeket adott nekem, akkor majd én is jól leminősítem a tanárt. Nem, kérem, a gyerekek azért ennél ma már érettebbek, akik feltudják mérni a saját érdekeiket.
Az én környezetemben is vannak iskoláskorú fiatalok, akik gyakran panaszkodnak azért, mert egyes tanárok rosszul magyaráznak el valamit, vagy egyszerűen nem olyan tempóban haladnak az anyaggal, ahogy szeretnék, és akkor ők abból a tantárgyból hátrányba kerülnek. Az ilyen esetekben lehetne a diákok értékelése jó visszajelzés a tanároknak, hogy valamit változtatniuk kell.
Nagy Britanniában van egy iskola, ahol még ennél is tovább mentek. Ott a pedagógusok a diákokkal közösen határozzák meg a tanrendet, ami szerint a tanárok tanítani, a diákok pedig tanulni fognak. És csodák csodájára, ez az iskola Anglia egyik legjobb iskolája, ahova a szülők még külföldről is beíratják a gyerekeiket.
Hogy az egyik szülőt idézzem: „Nem akarom a gyerekemet attól az élménytől megfosztani, amiben nekem is részem volt, hogy ebbe az iskolába járjon.”.
Persze, ehhez szemléletváltásra is szükség van, mint azt Szigeti László, az MKP szakpolitikusa is elmondta, a már említett cikkben. Hogy ne lexikális tudással tömjék szerencsétlen gyerekek fejét, hanem a kreativitásukat fejlesszék, amivel megtudnak felelni a kihívásoknak.
És itt be is zárul az a bizonyos kör.
A petíció utóélete
Az alábbi történetet, ami arra világít rá, hogy az épp most befejeződött petíciós akció jelentőségével még azok sincsenek tisztában, akiknek pedig „hivatalból” kellene tudniuk, hogy ez az akció igenis valamennyiünkért zajlott, Vojtek Katalin írta meg a magyariskola.sk oldalon:
„Nem jó, ha az ember véletlenül olyasmit hall meg, ami nem az ő fülének volt szánva, mert nagy meglepetések érhetik és szinte soha nem a kellemes fajtából. Velem is ez történt ma. A petíciós bizottság egyik tagja kapta a hívást, de mivel ott voltam a közelében – épp az eddig beérkezett íveket számoltuk – én is hallottam a párbeszédet. A hívó fél közölte, hogy még vannak nála aláírott petíciós ívek, mire a bizottsági kolléga enyhe csodálkozásának adott hangot, hisz már jó pár napja letelt a beküldési határidő. A vonal túlsó felén beszélő úriember erre egészen sajátos módon reagált: „Szét is téphetem” – mondta. Mármint a petíciós íveket, amelyeket persze nem ő írt alá. Mások látták el kézjegyükkel, hogy segítsék a magyar oktatás ügyét, és rá bízták, mint kompetensre, hogy továbbítsa oda, ahová kell. Emberünk, aki nemrég, a petíció indításakor még szívére tett kézzel biztosította támogatásáról és együttműködéséről az akció kezdeményezőit, egyszerre ilyen lezser módon viszonyult a dologhoz. Pedig talán illene leszokni a lezserkedésről, különösen most, hogy a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége, amelynek ez az úriember az országos elnöke, a magyar állam jóvoltából „nemzeti jelentőségű intézménnyé” lépett elő. Ez komoly dolog, legalább olyan komoly, mint azok a pénzek, amelyek ebből kifolyólag a magyarországi állampolgárok adóiból a szövetség kasszájába vándorolnak. Szlovákiában 12 intézményt érdemesítettek erre a státusra, többek között a Selye János Egyetemet, a komáromi Jókai Színházat, a kassai Tháliát és a Csemadokot.
Egy ilyen nemzeti jelentőségű intézmény biztosan legalább 3-4 ezer aláírást gyűjtött össze, ha ugyan nem a dupláját, gondoltam vérmes reményekkel. Integettem is a kollégának, kérdezze már meg, mennyiről van szó. „Négy-öt ív van nálam” – közölte a legtermészetesebb hangon az elnök úr.
Nocsak. Nem semmi, ugye?”
Mit lenne ehhez még hozzáfűzni? Az elmúlt hetekben hallottunk már olyan iskolaigazgatókról, akik azon értetlenkedtek, hogy egyáltalán mi szükség van erre a petícióra. Ennek a fényében, ez a nyegleség még súlyosabb tünet, mert arról árulkodik, hogy még az úgynevezett szakmai körökben sincs minden rendben.
Ez pedig aggasztó!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
