Máté László egy évvel ezelőtt, július 19-én elment. Azelőtt rendszertelenül, de szinte havonta összejöttünk és a világban zajló eseményeket vitattuk meg. Nagyjából egyetértettünk, nem kellett vitatkoznunk. Eszmét cseréltünk.
Vérbeli pedagógus volt, élete végéig foglalkoztatta az a kérdés, hogy magyar szülők miért íratják gyermekeiket szlovák iskolába. Miért nem veszik észre, hogy ezzel nemzetünk halálát készítik elő? Erre pedig még mindmáig nem sikerült gyógyírt találnunk! Az önmagunk elleni merénylet most is folytatódik.
Sok lényeges dologról beszélgettünk, de arról soha, hogy a titkosszolgálat mennyire figyelte meg. Erről nem tudtam semmit. Ifj. Gazdag József kutatásai nyomán, ez már napnál világosabb.
Sőt, voltak olyan pletykák a rendszerváltás táján, hogy Laci vasárnaponként kijárt a falukra, hogy jelentsen, ki jár Kassán kívül a pedagógusok közül templomba. Állítólag lejegyezte a kassai gépkocsit rendszámát.
A hölgynek, aki ezt velem közölte, csak annyit mondtam, hozzon nekem egy tanút, aki ezt igazolja. Nem tudott hozni! Ezzel ezt az ügyet lezártam, mint rosszindulatú pletykát. (Az illető személy többször közölt velem más esetben is hamis információkat.) Amikor ezt évek múlva közöltem vele, megfagyott a vér az ereiben. Majdnem kitett a kocsijából. Aztán egyik könyvében leírta, Várady Béla színművész figyelmeztette, lehallgatják a telefonját. Várady Szilicén született, ahogy Laci is. Varadyról viszont 1989 előtt azt terjesztették, hogy besúgó volt.
Maga mesélte, a belügyminisztériummal annyiban „működött együtt”, hogy felkérték, állapítsa meg, Fábry Zoltán titkos naplóját valóban ő írta-e. Ő Fábryból doktorált, tehát mélyrehatóan ismerte munkásságát.
Igazolta szerzőségét. Csatolt hozzá még néhány sort a stószi remete védelmében. Ezt a naplót a titkosszolgálat rajtam is kereste. Így én tőlük szereztem róla tudomást! Ez majd a rendszerváltás után megjelent.
Laci szálka volt a hatalom szemében, mert kiált az anyanyelvi oktatás mellett. Majdnem állásából is elbocsátották, de jött ’89, s így már ez a veszély végleg megszűnt.
Szabó Lajos református lelkipásztor címét is tőle kaptam meg. 1944-ben ő írta a Kassai kálvinista krónika 1644-1944 c. munkát. Én a folytatásra lettem volna kíváncsi. A szerző nem ismert engem, így természetesen egy semmitmondó levelet kaptam tőle. Ez még jóval 1989 előtt történt. Majd a rendszerváltás után megjelent a „folytatás”, Az utolsó szalmaszál (2000). Ebben leírja munkásságát és nagyon fontos tényeket közöl a kassai reformátusok életéről.
Laci egy baráti társasággal járt össze hetente, mely ugyan sehol sem volt hivatalosan bejegyezve, de önmagukat Kassai Bányászok és Kohászok Társaságaként emlegették.
Ennek volt két tagja, akik 1956-ban szolidaritást vállaltak a magyar forradalommal és szabadságharccal. Egy perces néma csönddel adóztak az áldozatoknak. Ezt a két embert kívántam szóra bírni. Egyikük teljesen elzárkózott, a másik sem tartotta fontosnak már az ügyet. Egyikőjüktől megtudtam, el kellett hagyniuk az egyetemet, de később mindketten befejezhették tanulmányaikat. Munkásként dolgoztak, így jó káderek lettek, ezért visszavették őket és befejezhették tanulmányaikat. Igaz, néhány évet vesztettek.
Több 56-os történetet hallottam, és mindig csodálkoztam, hogyan lehetett ezt ilyen könnyen megúszni, miközben Romániában komoly megtorlások vártak sok magyarra.
Megvitatni való téma ma is akadna, most még jóval több lenne, amikor megőrült a magyar világ és nem várt trágár acsarkodással állunk tehetetlenül szemben. Néhanapján eszembe jutsz, de már a beszélgetések végleg elmaradnak.
De Te Laci már ezt nem érzékelheted. Békésen pihensz a szilicei földben várva a feltámadást. Gondolatban megállok sírodnál és megköszönöm a barátságodat, beszélgetéseinket!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
