A múlt évben a százdi családi házból egy somorjai társasház harmadik emeletére költöztünk. A költözéssel mindnyájan elégedettek is vagyunk, hiszen sokkal komfortosabb környezetbe kerültünk. Itt azonban egy nem várt problémával kellett szembesülnünk, mégpedig azzal, hogy a vasárnapi ebéd maradéktól hogyan szabaduljunk meg. A családi házban ez nem volt gond, hisz a maradékot a kutya falta fel.
Somorjára azonban őt nem vittük magunkkal, így ott, jobb híján, a fölösleget a vécén húzzuk le.
Közben pedig, a híradóban arról szól a riport, hogy a patkányok már a panelházak negyedik emeletéig is felmásznak az ételmaradékért, ugyanis sokan járnak el hozzánk hasonlóan.
Hogy miért jutott ez az eszembe?
Hát, mert a hírekben éppen most vezető téma a menekültek kérdése. Bizony, akiket a politikusok, leegyszerűsítve a kérdést, a „gazdasági bevándorló” címkéjével látnak el/mintha valaki Szlovákiában vagy Magyarországon nem lenne megelégedve a munkájával, fizetésével, ezért elmenne Londonba, Berlinbe, Bécsbe dolgozni/, holott, ezek a szerencsétlenek gyakran szó szerint az éhhalál elől menekülnek. És bár tény, hogy ott, ahonnan ők jönnek, nincs háború, de azért az éhhalál is lassú kínhalál.
Csoda, ha ezek az emberek ezek után elhiszik, hogy Európa maga a mesebeli Eldorádó, amikor azt mondják nekik, hogy itt még az ételt is a szemétre dobják?
…
Azonban, ennek a pazarlásnak van egy másik, környezetünket közvetlenül érintő hatása is.
Szakemberek sokszor használják az „ökolábnyom” kifejezést, ami azt jelenti, hogy egy ember, az élete során mennyire veszi igénybe a természeti erőforrásokat. Azaz, mennyire él harmóniában a környezetével.
Példának okáért, egy őserdőben élő bennszülött ökológiai lábnyoma alig látható, mert őt az őserdő tartja el, és alig avatkozik bele a természetes folyamatokba.
Mi, itt Európában azonban a másik végletet képviseljük, kontinensekre lebontva, a mi ökológiai lábnyomunk a legnagyobb, szó szerint, kizsákmányoljuk a környezetünket. Mindez még anélkül a tékozlás nélkül is igaz, amire a cikk elején csak egy példát hoztam fel.
Gondoljunk csak bele, mennyi vegyszer, energia, természet károsító technológia szükséges ahhoz, amíg az élelmiszer az asztalunkra kerül, aminek egy része aztán a kukába köt ki, vagy a vécén húzzuk le.
Közben pedig a szeméthegyek gyűlnek, hogy a múltkor már egyetlen autó nem is volt elég a pet palackok elszállítására a faluból. Én pedig azon morfondíroztam, hogy vajon mennyi időre lenne szükség, hogy a szeméthalom a Morda tetejéig tornyosuljon.
…
Az én Svájcban élő unokahúgom már megtanulta, hogy az ételadagot patikamérlegen mérje ki. No, nem azért, mert az élelmiszer olyan drága. Hanem azért, mert a szemét olyan drága, hogy nem éri meg pocsékolni. Nálunk azonban még nem divat ez a fajta tudatosság, inkább több legyen, minthogy valaki éhen maradjon, gondolják a háziasszonyok. Aztán, annyit főznek, hogy abból plusz egy fő is jóllakna.
Lehet, hogy Svájc ezért is Svájc, Szlovákia pedig ezért Szlovákia?
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”49335,47274,43805,42174,40689″}
