Gyakran találkozom emberekkel, akik felteszik nekem a jelen idők egyik legégetőbb kérdését: „Mi van a migránsokkal, atya?”
Nehéz kérdés ez egyáltalán? Vagy imigyen kellene inkább kérdezni: „Mi van velünk?” – s megnyílik a gondolat-kincstár. Van-e kincsünk régi és új, amivel helyesen tudnánk kezelni a jelen kor kihívásait. Igen. Egyrészt keresztényként itt van számunkra a Lélek ereje, melynek adományait megélhetjük, gyümölcseivel gazdagíthatjuk közösségünket.
Hiszen életünket a Szentléleknek kell áthatnia. Keresztségünk alkalmával a Szentlélek, azaz Isten Lelke ölelt át bennünket. Viszont az évek során van úgy, hogy megfeledkezünk a Szentlélek öleléséről. Olykor elfeledjük az Isteni szimfóniát, amire születtünk…
Emberi vágyaink legmélyén az Isten utáni vágy lakozik. A világ lelke viszont azért küzd, hogy ez el legyen temetve. Vagy más apró vágyakkal próbál bennünket megostromolni a világ. Ezek messze nem Istenre irányítják figyelmünket, nem Istenhez vezérelnek bennünket, hanem önmagát az embert próbálják isteníteni. A „te vagy a magad ura!” hangzatos szólam veszélyes.
Emberi létünk sokszor a lét és nemlét mezsgyéjén himbálózik. Szélsőséges ideológiák erejük fogytán csak ide-oda lökdösik életünket. Az elmúlt rendszerek üszkösödött maradványaira épült jelenünk az önmegvalósítás hiú, kenetes masszájával akarja megtölteni a nagyérdemű bendőjét. Ilyenkor a keresztény embernek el kell mélyednie szívében és fel kell élesztenie az olykor rég elfeledett mély vágyát. Szítania kell az Isten Lelkének tüzét. A keresztény is ebben a világban él és nem steril hely ez. Be kell vallani: ha nem Isten Lelke éltet, akkor a világ lelke lesz kenője az emberi lélek motorjának. Ebben a mákonyos életérzésben is működik Isten Lelke. Csak ne csüggedjen Isten gyermeke a harcban. Hiszen szenvedések és próbatételek által lehet igazán hitelesen tanúságtévővé válni.
Ám számtalan pillanat jöhet az életünkben, amikor is azt mondhatnánk: Nincs tovább. Feladom. Mit teszünk ilyenkor? Kérjük a Szentlelket, hogy hűek maradhassunk hozzá. Hisz’ vannak példaképeink, akik képesek voltak szinte együvé válni az éltető Lélekkel.
A 20. század egyháztörténelmében feltűnt egy nagyon tehetséges, fiatal lutheránus teológus, aki krisztusi elszántsággal próbált küzdeni a német ”Harmadik Birodalom” elnyomása, ördögi terrorja ellen. Dietrich Bonhöfer volt a neve. Már fiatal teológusként a két világháború között – a feljegyzéseiből tűnik ki – zseniális éleslátással fogékony volt az élet lényegére. Lutheránusként mély tisztelettel adózott a katolikus liturgia iránt, amikor is részt vett a pápai – Húsvét előtti – szent három nap liturgikus ünnepkörén Rómában – a misztériumot látta volt felfedezni a liturgiában.
Ez a fiatalember, amint fel tudta fedezni, és értékelni tudta a liturgia szépségét, úgy volt képes arra, hogy a német földalatti evangélikus egyház tagjaként, a hitleri rezsim elleni ellenállás élharcosa legyen. Kitartott a végsőkig, sőt halálával pecsételte meg mindazt – szolidaritás, emberi szabadságjog, a személy alapvető élethez való joga -, amit szentnek, Istentől megszenteltnek ismert el. Miután börtönbe vetették, megírta a kedveséhez intézett leveleit s még más elmélkedését, amely ”Ellenállás és feladás ” (Widerstand und Ergebung) címmel posztumusz műveként jelent meg egy jó barát jóvoltából.
Német katolikus oldalról pedig a messzemenően példamutató életet élő Clemens August Graf von Gallen püspököt kell megemlíteni, akinek mind prédikációi, mind az eleve személyiségéből fakadó, tekintélyt parancsoló megjelenése térdre kényszerítette egy időre a hitleri rezsim eutanázia programját. Róla nyilatkozott úgy XII. Piusz pápa, hogy Gallen püspök úr a mindenkori pápa ténylegesen kinyújtott keze, ami a kellő időben, a legmegfelelőbb krisztusi szeretettel képes az Isten igaz ügyét illetően közben járni.
Eme két férfit egy dolog mozgatta igazán: a Szentlélek, azaz Isten szeretete. Amint erről Szent Pál beszél a korinthusi hívekhez: „Krisztus szeretete sürget minket.”(2 Kor 5,14). Ugyanis a Krisztus szeretetében való munkálkodás célja, az új ember állapotába való eljutás, vagyis az üdvösség. Honnan veszi az erőt Gallen püspök és Bonhöfer tiszteletes? Az Úrtól, hisz’ életükben mindig figyeltek a Szentlélek hangjára. Isten gyermekei voltak ők.
Drága barátaim! Legyünk akár családos szülők, párválasztás előtt álló hajadonok, vagy épp életünk őszi kalandos időszakát élő nagyszülők, bármiféle beosztásban, ne feledjük: minden napunk egy új feltámadás az életre, hogy részesei lehessünk Isten szimfóniájának. Maradjunk, legyünk bátrak! Ám ha mégis félnénk a tanúságtevés magasztos, igaz, de lelket próbáló feladatától, lebegjen szemünk előtt elődeink életpéldája. Ha így teszünk, semmilyen tavirózsa-életű ideológia nem fészkelheti be magát lelkünkbe, amely a Szentlélek temploma.
Von Gallen, Dietrich Bonhöfer és még sokan másoknak, mint Isten igaz gyermekeinek életpéldája legyen számunkra is mérvadó. Ne féljünk, hiszen Isten Lelke indít, higgy és szeress úgy, ahogy csak Te tudsz, úgy, ahogy csak Ő tud általad jelen lenni, létek mezsgyéjén vigaszul, kérve a bölcsesség lelkét.
