Amikor Bohák Valériát ötletemmel fölhívtam, hogy írni szeretnék róla, csak annyit mondott: „Gyere, ezer éve nem láttalak, van mit mesélnem…“
„…aki új családjába magával hozta nem csak a politikai rendszer okozta megpróbáltatások tapasztalatait, hanem kitartó jellemét és valóságlátó okosságát is, amit hozzáadott férje elszántságához és nagyban segítette Béla balesetmentes, földközeli, több évtizedes szárnyalását.“ (Duray Miklós)
Az országút melletti érsekkétyi ház minden szegletét, zeg-zugát jól ismerem. Kamaszkoromban, 40 évvel ezelőtt jártam itt először, s azóta nagyon sokszor. Elmondhatom, hogy ez a ház volt a könyvtáram, sőt egy kicsit az egyetemem is. Bohák Valériával mindig lehetett irodalomról, könyvekről beszélgetni, már a hetvenes években előfizette a Kortárs című folyóiratot, a Látóhatár, az Új Tükör, az Élet és Irodalom, az Irodalmi Szemle című lapokat, és még sorolhatnám…
A nappaliban telepszünk le, könyvek ihlető közelségébe és a régi környezetet idéző tárgyak közé. A falon íróktól, költőktől idézetek, s idézet az Újszövetségből Pál apostoltól: „…mikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.”
– Köszönöm, jól vagyok. Persze, nem mindig volt ez így. Negyven év alatt sok minden történt. A nagyszülők, szülők meghaltak, a lányok (Bohák Valériának két felnőtt lánya van) férjhez mentek, Béla élete önakaratából ért véget, 63 évesen. Most egyedül lakom a házat, de nem magányosan.
Évtizedekig ti tartottátok pezsgésben a falu életét.
Munkában eltöltött éveimnek száma 43. Számomra a legfontosabb mindig az volt, hogy ne engem szolgáljanak, hanem én szolgáljak, segítsek másokat. A szeretet is nagyon fontos. Sőt, az életben az a legfontosabb. Anélkül semmi sincs. Se gyerek, se család, se társ, se közösség.Húsz évig voltam napközis tanító néni. A napközis munkát azért szerettem, mert sok olyan dolgot bele tudtam vinni, amit az iskolai tanterv nem tett lehetővé. Ebbe a munkába sok mindent belecsempészhettem. Alkotómunkának tekintettem. Ebből adódott aztán, hogy rengeteg műsort készítettem az iskolásokkal, sőt, a fiatalokkal is. Ennek köszönhetően nagyon sok esztrádműsor, március 15-i ünnepség, asszonykórus szerveződött. A mi kis falunkban, Érsekkétyen a hetvenes évek legelejétől mertük ünnepelni nagy nemzeti ünnepünket. Úgy érzem, ezzel a szolgálattal tartoztam a közösségnek…
Mit hoztak az „új idők új dalai”?
1989 engem felszabadított. Mentem meetingre, politikai csoportba, az alakuló pedagógus-szövetségbe, Nyitrára, Komáromba… És el mertem menni a templomba is… Felemelő érzés volt részt venni a református tanítók komáromi találkozóin is. Közben elvégeztem a főiskolát, s a napközi szabadabb világából egy ellenőrzöttebb, kötöttebb világba csöppentem. Szomorúan tapasztaltam, mennyire egy helyben toporog a hazai oktatásügy. Mintha a hatalomnak nem volna érdeke, hogy az iskolában a gyerekek (s nem mellesleg a tanítók) jól érezzék magukat. A helyi kezdeményezéseket elfojtották. A tankönyvválasztékot szűkítették. A Magyarországról szinte ingyen idekerült tankönyvek használatát betiltották.
Tizenhat évig voltál az Érsekkétyi Református Alapiskola igazgatónője…
Azt láttam, hogy az állami iskola nem tud alternatívákat felmutatni. Azt gondoltam, hogy az egyházi alapítású iskolának nagyobb szabadsága lehet, s hogy a nevelés nagyobb teret kaphat egy ilyen intézményben. Hasonló gondolatok foglalkoztatták a falunkba került fiatal lelkészt is, így került sor az iskolaalapításra. Tizenhat évig voltam igazgatónő. A feladat szép volt, rengeteg kihívással, felelősséggel, lehetőséggel is. Sajnos, kevesebb idő jutott arra, hogy közvetlenül a gyerekekkel foglalkozzak. Ahogy teltek az évek, úgy szaporodott az adminisztráció, a mindenféle járulékos kötelesség, de sok volt az öröm is, hiszen szép eredményeink voltak, a gyerekeink érdeklődésüknek megfelelő szakmát választhattak, érettségizhettek, főiskolára mentek, sokan ma már diplomás szakemberek – tanítók, mérnökök, gyógyszerészek. A legtöbbjüknek van munkája, némelyikük túl van a családalapításon, s ez jó érzéssel tölt el, hogy mindennapjaik jól alakultak.
Hogyan alakult a magánéleted?
Elégedett lehetek, hiszen a két lányom szeretettel és figyelemmel van irántam. Örülök, ha ők örülnek, s ha arra van szükség, együttérzőn támogatom őket, bár messze vannak tőlem, a skype segítségével nagyokat tudunk beszélgetni. Most úgy érzem, talán igazságtalanul egyenlően osztottam be az időmet saját magam, a hivatás és a család között. Ugyanakkor azt hiszem, mindegyikünknek sikerült a maga kedvtelésének, érdeklődésének arányos időt kapnia. Nem tartom mentegetőzésnek, amikor azt mondom, a rendszer becsapott minket, mert tönkretette a vállalkozásunkat. Tapasztalat nélkül belevágtunk, a nagy halak, a törtetők, húsevők megették a kis halakat. Nem volt orvos, sem barát, sem ombudsman, aki hasznosítható tanácsot tudott volna adni. A keserűség mindig bennem van. Ezért is vettem örömmel a lehetőséget, amikor Léván a mentál-képzést meghirdették, mert abban bíztam, hogy ha nekem – nekünk nem sikerült, hadd segítsek, hogy másnak ne kelljen ennyire kitaszítottnak, lenézettnek, kétségbeesettnek éreznie magát. Egészen másként nézem az embereket, másként értékelem! Tudom, hogy mindenki megérdemli, hogy valaki odafigyeljen rá, segítő kezet nyújtson. De elfogadni is tudni kell, adódik a kettős értelmezés: elfogadni a másik embert, elfogadni a segítséget. Most itt tartok. Hálás vagyok, hogy ezt is nyújthatom.
Amikor legutóbb telefonon beszéltünk, egy buszmegállóban álltál esernyővel a kezedben, s azt mondtad, Szabó Lőrinc verseit olvasod.
Igen, ezzel a gyönyörű lírai rekviemmel, Szabó Lőrinc megrendítő 120 szonettjével vigasztalódtam sokáig Béla halála után, de sokat segített a keresztyén hitem is.
Melyek a kedvenc szonettjeid?
Hirtelen nem tudom, de sms-ben elküldöm a szonettek számát…
Íme a 23. és a 34. szonett:
„ Óh ez a halál sokra tanított,
a legtöbbre: Bár lenne haszna is!
…Drágám, adj erőt kibírni,
ami maradt, a jövőt…
Védjétek egymást, igaz szeretők!“
„Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít,
és rád gondolnom olyan jól esik!
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek.
S te nekem segítesz, ugye?
szív a szívemen?!“
