Életrajzi adatai szerint 80 éves, szellemi és fizikai aktivitása alapján viszont még igencsak messze lenne a nyugdíjtól. A telefonhívás többnyire valahová vagy valahonnan úton, autóban éri. De azért sikerül időt találnia az interjúra is, mint annyi másra is, amiről az alábbiakban szó lesz.
Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozat – ez a pontos neve a kitüntetésnek, amit Dr. Rubovszky András jogász, a Széchenyi Társaság főtitkára átvehetett az állami ünnepen.
Mi volt az indoklásban?
Számomra a legkedvesebb indoklást olvashattam az oklevélen a nevem alatt: a keresztény és nemzeti érdekek értékteremtő munkájáért a közéletben és a közösségi életben. Tehát ebben minden benne van, amit én az életben fontosnak tartok: a kereszténység, a nemzet, a magyarság, benne van a közéleti tevékenység, a közösségi tevékenység, amit a Széchenyi Társaság valósít meg az utóbbi évtizedekben. Úgyhogy én ennek nagyon örülök, mert eddigi kitüntetéseim mind a turizmus fejlesztése terén végzett munkámat ismerték el.
Azért a turizmus fejlesztése is nemzeti érték! Harminc évig állt a Gellért Szálloda élén, a ’90-es években a Magyar Szállodaszövetség elnöke is volt.
A Gellértben harminc évig dolgoztam ugyan, de csak az utolsó 13 évben voltam a vezérigazgatója. Hogyne lenne érték a turizmus, az Egészségturisztikai Marketing Egyesület elnöke is voltam két évig, de ez a kitüntetés azért is más, mert ott van a nevem mellett, hogy jogász, hiszen ez az alapvégzettségem és eredeti foglalkozásom, és hogy a Széchenyi Társaság főtitkára. Ez nagy örömöt szerzett.
A Széchenyi Társaság a legelsőként alakult meg a társadalmi szervezetek közül, még a rendszerváltozás előtt. Hogyan került erre sor?
1986-ban kezdtek komolyabban összejönni néhányan, én a következő évben csatlakoztam hozzájuk. Úgy mondanám, hogy az elsők között alakultunk. Rajtunk kívül ekkortájra tehető a Bajcsy Zsilinszky Társaság, a Lakitelek Alapítvány, valamint a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a későbbi SzDSz indulása is. Mi azt mondtuk, hogy a szocializmust nem megreformálni kell, mert életképtelen, zsákutca, hanem rendszerváltozásra van szükség, és a társadalmat, az államot egy hagyományos nemzeti, történelmi alapon kell megszervezni.
És ehhez a legmegfelelőbb név Széchenyié volt.
Ez Kunszabó Ferenc írónak köszönhető, aki az 1980-es évek közepén írta meg az „És ég az oltár” című könyvét, amely szerintem máig a legjobb Széchenyi-feldolgozás.
Ön 1989-től főtitkára a Széchenyi Társaságnak.
Az addigi főtitkár, Szíjártó István – ma a Százak Tanácsának elnöke – akkor kezdte szervezni a Balaton Akadémiát, ezért lemondott, és akkor megválasztottak engem.
És most az Emlékbizottságot is vezeti.
Több emlékbizottság volt: Széchenyi 200. születésnapjára 1991-ben, 2010-ben halálának 150. évfordulójára is alakult, tavaly pedig születése 225. évfordulójára, de nem voltam elnöke, elnök egyáltalán nem is volt, ezek szűk körű bizottságok voltak, amelyekben részt vettem, mint ahogy az 1991-es és a tavalyi születési évfordulón az állami emlékbizottságnak is.
Széchenyiről itthon, Magyarországon szinte minden nagyobb településen utca, tér van elnevezve, és számos szobra áll. Határainkon kívül Bécsben, ahol született, és ahol tragikus véget ért az élete, van emléktáblája, de mi a helyzet a határon túli magyarlakta helységekkel?
Mi a 200. évforduló, tehát 1991 óta 29 emléktáblát, domborművet, szobrot állítottunk a Kárpát-medence különböző területein Székelyudvarhelytől Alsóbodokig, a Mura-vidékig, és a legnagyobb örömünkre húsz év küzdelem után ez Pozsonyban is sikerült. Bécsben van emléktábla a szülőházon, azt minden évben a Magyar Nagykövetség által szervezett ünnepségen megkoszorúzzuk, és hát a nagy álom, amihez már hozzákezdtem: szeretném, ha az Al-Dunán ismét lenne Széchenyinek emléktáblája. A nyáron jártam ott, kinéztem a helyét, és most majd kapcsolatba lépek Szerbia Nagykövetségével és a Vajdasági Nemzeti Kormánnyal az ügyben. Úgy érzem, hogy a szerb-magyar kapcsolatok most megengedik, hogy újra legyen az Al-Dunán emléktábla. Nem a román oldalon, ahol volt eredetileg, de Ceaucescuék azt a víz alatt hagyták, hanem szerb oldalon szeretném felállíttatni, mégpedig legalább 10-szer 7 méteres nagyságban, hogy az összes kirándulóhajóról látni lehessen.
Pozsonyban mennyire láthatják? És mi tartott húsz évig?
Azért volt húsz éves a küzdelem, mert a pozsonyi városi hatóságok mindig találtak valami kivetnivalót. Már a tábla is elkészült, a szöveg, is, akkor nem arra a helyre akarták tenni, ahová mi szerettük volna, máskor változott a polgármester személye, várni kellett, húzták-halasztották. Nagy hálával tartozunk Molnár Imrének, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatójának és Czimbalmosné Molnár Évának, a nemrég leköszönt nagykövetnek, akik szívvel-lélekkel mindent megtettek az elmúlt másfél évben, hogy ez sikerüljön. Így is egy évig tartott a megállapodás a szövegben, ebből félév, hogy a tábla magyar szövegében Pozsony szerepeljen és ne Bratislava. Végül is Fridetzky János magántulajdonában lévő Pozsonyi Casinora helyeztük el, holott a városban pontosan hét olyan hely van, ahol Széchenyi egykor vagy lakott, vagy dolgozott, de ez a Casino is a belvárosban van, főutcán, jól látható helyen, meg vagyok vele elégedve.
Rubovszky András, a Szövetség a Közös Célokért Kassán szervezett közgyűlésén 2015-ben (Fotó: archív, Felvidék.ma)
Alsóbodokkal milyen kapcsolata volt Széchenyinek?
Semmilyen, de ott éppen két hét múlva fogják felavatni az Esterházy János Emlékparkot. Nagy park, amelyben múzeuma lesz Esterházynak, egy kis templomot is építettek, amelynek altemplomában fogják eltemetni jelképesen. Ezt 2015-ben Kassán, a Kazinczy Napok idején beszéltük meg. Akkor ülésezett a Szövetség a Közös Célokért társulás, annak zoboraljai elnökségi tagja: Ladányi Lajos és Paulisz Boldizsár keresett meg engem, mint szintén elnökségi tagot, ugyanis a Széchenyi Társaság felvidéki tevékenysége révén magyarországi tagja a szervezetnek. Az volt az álláspont, hogy Esterházy a 20. század nagy személyisége, tragikus hőse, mint Széchenyi a 19. századé, tehát legyen itt, a park bejáratánál egy oszlopon emléktáblája Széchenyinek, és legyen elnevezve róla az emlékoszloptól a parkon át az Esterházy múzeumhoz és a templomhoz vezető út. Ez volt felavatva a múlt évben. Egyébként ez azért szép jelkép, mert a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművész készítette a domborművet, a székelyudvarhelyi öntőműhelyben öntötték és cizellálták, az anyaországi Széchenyi Társaság finanszírozta és szervezte, végállomása pedig a Felvidéknek egy nagyszerű, de – sajnos, azt kell mondanom – szórványmagyar településén van. Tehát igazi nemzeti összefogásból született.
Ön most készül megírni a Széchenyi Társaság történetét, ugye?
Az anyagot már összegyűjtöttük, csak formába kell öntenem, és keresem az anyagi forrást, hogy megjelentethessük.
Viszont már megjelent egy egészen más jellegű könyve: „A családban hallottam …Velem történt” című önéletrajza, amelyet unokáinak ajánlott ezekkel a szavakkal: „Születtem, hogy legyetek. Éljetek úgy, hogy érdemes volt megszületnem!”
Mondhatni, hogy manapság divat, hogy mindenki megírja az emlékiratait..,
Ne haragudjon, hogy közbevágok, de ez nem divatkérdés, hanem szükség, hiszen évtizedekig hallgatni kellett az igazságról, a valódi történelemről. Mielőtt azoknak az időknek átélői, tanúi végleg eltávoznának, jó, ha elmondják, mit éltek át, milyen volt a személyes élet, családi élet abban a világban, amelyről ma már azért olvashatók jó és igaz történelmi tanulmányok és memoárok is.
Éppen ez volt az egyik indítékom, ezért a könyv a négy unokámnak szól. Kis történetek, amelyeket csak hallottam a családban, és olyanok, amelyek már velem történtek meg. Igyekszem mind a feleségem családját, mind a sajátomat bemutatni az unokáimnak, ugyanakkor elmagyarázva nekik, hogy én nem történelemkönyvet akartam írni, nem is regényt, hanem olyan dolgokat, amelyekről a történelemórákon nem fognak hallani, mert ezek velem estek meg és a családommal.
Azért ír arról a két évről is, amikor a Magyar Demokrata Fórum pártigazgatója volt?
Írok, bár ennek a két évnek a történetét külön meg kellene írni. Talán egyszer megteszem. Szó van a Gellért Szállóról is, de azért a legtöbb a családról.
Ki a példaképe?
Az apám, Dr. Rubovszky László, aki egy első generációs értelmiségi volt, parasztcsaládból, hat fiútestvér egyike. Mindegyikük a 20. század elején született, diplomás ember lett: öt jogász és egy pap. Valamennyien szép pályát futottak be, de 1945-ben mindegyiküké megtört, így az én gyerekkorom is – mai szóval – mélyszegénységben telt. Mégis, apám helytállása, tisztessége, ahogyan engem és öcsémet nevelt, példaértékű.
Az unokái közül már olvasta valamelyikük a könyvet?
Hogyne, a 17, 15, és 12 évesek olvasták, az 5 éves persze nem. De a nagyok kérdeztek is. Nem a politikáról, én kerültem is a különböző csiklandós MDF-es és más politikai történeteket, inkább olyanokat írtam meg, amelyek megfelelnek annak az alapelvnek – és ezt szeretném átadni – hogy legyen nekik egy olyan szűrőjük, amin életük során minden döntésüket, cselekedetüket áteresztik. És nemcsak a nagy elhatározásokra gondolok, hanem a mindennapi kis döntésekre a gyerekneveléstől a beosztottakkal való bánásmódig. Nálam két ilyen sarokpont van: az egyik a római katolikus vallás, a másik a magyarság. Igyekeztem mindig úgy dönteni, hogy ennek a kettőnek megfeleljek. Hogy sikerült-e, majd megítélik, de ezt szeretném az unokáknak is átadni. Gyerekeimnek – úgy érzem – sikerült: két tanár gyerekem van, és szeretném, ha az unokák is ezt tudnák követni.
Rubovszky András Duray Miklóssal, a Szövetség a Közös Célokért elnökével (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma)
Nem beszéltünk még arról, hogy hogyan került kapcsolatba a Felvidékkel, hiszen szülei nem onnan származnak?
Ha az én felmenőim nem is, de orvos apósom a Felvidéken született Gyerk községben, családjával 46-ban telepítették át. Mivel 52 évi házasságunk alatt nagyon szoros kapcsolatban voltunk vele, sőt élete utolsó öt évében nálunk lakott, én alaposan be lettem oltva a Felvidék, a palócság történelmével, az ottani magyarság helyzetével, így az elszakított nemzetrészek közül legjobban a Felvidéket ismertem meg. Mindez aktív kapcsolattá úgy vált, hogy jó barátságba keveredtem Duray Miklóssal. Lezsák Sándor révén ismertük meg egymást, többször találkoztunk, beszélgettünk, meglátogattuk egymást, meghívtam a Széchenyi Társaságba előadásokat tartani. Ez még a rendszerváltás előtti időben történt az első lakiteleki sátor idején. Aztán kapcsolatba kerültem különböző felvidéki szervezetekkel, a Pedagógus Szövetséggel; Pogány Erzsébettel, a SZAKC igazgatójával évtizede munkálkodunk együtt, de Királyhelmectől Pozsonyig számtalan civil szervezettel és magyar kultúrával foglalkozó polgári társulással van a Széchenyi Társaságnak kapcsolata, ismerem vezetőiket, járom társaságunk tagjaival rendszeresen a Felvidéket, tartunk előadásokat, konferenciákat, tehát nagyon eleven a kapcsolat.
