Lassan előttünk az új tanév. Sokan és sokszor leírták már – főleg a tájainkon –, hogy egyetlen út van a kitörésre, ez pedig nem más, mint a tanulás. Ki gondolná, hogy mégis oly nehéz elfogadtatni ezt a már közhelyesnek vélt gondolatot, hiszen még sok szülő sem fogja fel ésszel, hogy tényleg nincs más út, s nem a közmunka, vagy a külföldi bérmunka, netán koldulás a jövő útja.
Az elmúlt hónapokban több pozitív példát is feljegyeztem azzal kapcsolatban, hogy akár a diák, akár a szülő, vagy jobb esetben mindketten rádöbbentek arra, hogy a közhely néha igaz is lehet, s bár van könnyebbnek tűnő út is, talán mégis érdemes tanulni. Egyik barátom például az idén végezte el a konzervatóriumot Kassán, s bár szerte a régióban kitűnő zenészként ismerik, nem gondolkodott továbbtanuláson.
„A barátnőmmel, – aki kitanult egészségügyi nővér –, csak találunk valamilyen munkát Ausztriában, vagy akár egy hajón, és sikerül összegyűjteni annyi kezdőtőkét, amiből családot tudunk alapítani” – mondta még a nyár elején. Ugyancsak meglepődtem, amikor megtudtam, hogy mégis jelentkezett a zeneművészeti egyetemre. De egy másik ismerősöm is három évvel az inaslevél megszerzése után jött rá, hogy többre vágyik, s előbb leérettségizett, s újabb pár évvel később eljutott odáig, hogy megpróbálkozott az egyetemmel is. Bár rossz szakpárosítást választott, a képzőművészet mellett ugyanis azt a filozófiát, amely nem igazán érdekelte, s nem is élte túl az első évfolyamot, de korántsem adta fel. Egy évet kihagy, már munkába is állt (mert nem igaz, hogy aki akar, ne találna akár helyben is munkát), s már tervezi, hogy jövőre újra megpróbálja.
Persze, ezek a kisebbségi példák, a nagy többség még nem jutott el idáig. Olyanról is tudok, aki közvetlenül az érettségi előtt adta fel, már kint dolgozik Németországban, s ha rákérdezek, hallani sem akar az érettségiről. „Kint az ember képességeire kíváncsiak, s nem arra, milyen papírja van” – üzeni vissza, s nem hagy sok kétséget afelől sem, hogy nem is nagyon készül vissza, az ugyancsak EU magjához igyekvő Szlovákiába. De ugyanabba az iskolába járt egy másik ismerősöm is, aki másfél év után unta meg az iskolát, s egyik napról a másikra, tizenhat évesen odébbállt.
„Messze volt az állomástól az iskola” – volt a közönyös válasz a kérdésemre, miért is hagyta ott az elektrotechnikus szakot, holott az eredményei alapján a legjobbak közé tartozott az osztályban. Igaz, azóta többször találkoztam vele, mint előtte másfél évig, ugyanis a vasúti ingyenjegy megmaradt, s nem volt olyan nap, hogy ne tűnt volna fel valamelyik járaton a hasonló cipőben járó haverjaival csatangolva. „Ha nem akar tanulni, én nem erőltetem” – mondta az anyja, igaz, a többi gyereke mellett nem is igen volt ideje foglalkozni a csemetéjével, aki csak enni és aludni jár haza mostanában a szűkös lakásba.
S a végére egy személyes kudarc: „hosszú évek óta tanítok ebben a faluban, de ilyen eszes roma gyerekkel még nem találkoztam” – mondta egyik diákjáról a helyi iskola igazgatónője. Mivel a fiatalemberrel szomszédok vagyunk, elfogadta a javaslatomat, és simán fel is vették a régió egyik legjobb iskolájába, hotelakadémia szakra. Nagyjából egyetértek ugyan a szintén a régióból származó honvédelmi államtitkárral, hogy nagy gondok vannak a szakképzéssel annak átgondolatlansága miatt, ám a hotelakadémia szak az egyik legmenőbb, ugyanis a turisztika az egyik legkeresettebb ágazat Európában, s az iskola diákjai már másodikos-harmadikos korukban járják Európa elit éttermeit, s a munkájuk iránt itthon és külföldön is komoly kereslet van.
A fiatalember két évig bírta, s amíg tavaly még letette a pótvizsgát, az idén már azt sem. Hiába javasoltam neki és a szüleinek, hogy nem történt nagyobb tragédia, egy év még nem a világ, hallani sem akar már a folytatásról, inkább átlép inasiskolába – írja válaszul a felvetésemre a közösségi hálón a fiú.
Fölöslegesen érvelek azzal, hogy ezzel a döntésével talán elrontotta az egész életét, a válasz annyi: „Tudom”. „Azt hiszem, minden rendben van” – teszi fel pár perccel később ugyanott a világhálóra, s úgy látszik, ezzel egyetért az apja is, hiszen miután találkozunk, csak annyit mond, talán jobb is ez így.
