„Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt… ” – szól a rádióban, és ez a gondolat befészkeli magát a fejembe. Tudom, hogy ezekben a napokban nem csupán én vagyok így, hanem nagyon sokan. Mindenszentek és halottak napja emlékezésre késztet, mert ideje van annak, hogy azokra gondoljunk, akik már nem lehetnek itt velünk.
A vihar kidöntötte a házunk mellett álló öreg diófát. Megdöbbenve láttam, hogy szinte nem is volt gyökere már, mind elkorhadt, s mint a gyufaszálat, úgy csapta le a földre a tomboló orkán. Eszembe jutottak édesapám szavai, aki mindig azt mondta, úgy fogunk kidőlni mind, mint az öreg fák. Most egy csapásra megértettem, mit is akart mondani.
Talán ezzel üzent nekem. Odafentről. Hogy a természet, vagy Isten törvényeit ne akarjuk felülírni, kétségbe vonni, hanem fogadjuk el. Fogadjuk el, hogy neki is menni kellett egy varázslatosan szép szeptemberi napon. Nem volt földi erő, ami itt tudta volna tartani tovább közöttünk. Csak oly nehéz elviselni, hogy az a ragyogó kék szempár nem mosolyog ránk soha többé…
Igen, a természetben mindennek megvan a maga ideje. Az elmúlásnak is. Ez is az élet része, de némi vigaszt nyújthat nekünk, hogy akik elmentek, bennünk élnek tovább, s talán egy szép napon találkozhatunk mindannyian, akik valaha összetartoztunk… Vigaszt nyújthat nekünk, hogy saját magunkban, gyermekeinkben olykor felfedezni véljük azt, aki már nincs közöttünk. Az emlékek, s főleg a régi szép emlékek hangos felidézésével pedig még nagyon sokáig velünk lesznek. Nincs abban semmi rossz, ha akár nevetgélve idézzük fel a családi legendárium egy-egy viccesebb fejezetét is.
Virág- és gyertyadíszben tobzódnak a temetők. Túl sok a cicoma, attól tartok, sokszor nincs mögötte valós „tartalom”. Inkább csak az, mutassuk meg mindenkinek, hogy mi nem sajnáltuk a pénzt és a fáradtságot a díszítésre. Mert itt sem tudunk szabadulni a fogyasztói társadalom berögződéseitől…. Pedig a mindenszentek nem a táskaszámra vásárolt mécsesekről és pompázatosabbnál pompázatosabb krizantémtengerekről szól. Ó, nem! Arra való, hogy a gyertya lángjába meredve gondoljunk szeretteinkre, akik már nem lehetnek velünk, a „milliók közt az egyetlenegyekre”. Akik felülről bizonyára azt üzenik nekünk, szeressük, becsüljük meg jobban egymást, mert az időnk véges. És egyáltalán nem mindegy, mi végre vagyunk, voltunk itt e világon.