Sokat hallani manapság a világ különböző részein zajló félelmetes keresztényüldözésről. Ezek a drasztikus módszerek minden érző embert elborzasztanak, a keresztényt pedig félelem keríti hatalmába – hiszen az idegen vallás itt kopogtat az ablakunkon.
Mi pedig hallgatunk, még imát is alig küldünk az Úrhoz, pedig: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Mk. 1:15. „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.” Lk. 21:36.
Arról sem beszélünk, hogy mi a helyzet az itt élő keresztények lelkével. Vajon ki segíti mindazokat, akiknek a lélek erősítéséhez, hitük megtartásához támaszra van szükségük: anyanyelven szóló imára, gyónásra, bűnbánatra, halálveszteséget vigasztaló szeretetre, az Istenhez fohászkodás közösségi élményére. Mert tudjuk, milyen csodálatos élményt ad egy-egy zarándokút, búcsúi, vagy egy vasárnapi szentmise a léleknek, amikor nemcsak külsőségekben ünneplünk, eszünk-iszunk, ünneplőbe öltözünk, hanem meghallgatjuk az igét – anyanyelvünkön.
Ahol vannak állandó lelkiatyák, legtöbbjük mindent megtesz a híveiért, sok szép példa van rá. Isten áldja és óvja őket! Óriási az ő feladatuk ebben a szétzilált, istentelen világban. Most nem eszmék és törvények tiltják a hitet, a vallásosságot, hanem maguk az emberek taszítják el maguktól Krisztust – legtöbbször a kényelem és az igénytelenség, a jólét miatt. Ez már régi folyamat, egy kegyetlen, hosszú időszak következménye, melyen változtatni nem könnyű. Türelem, szeretet, alázat, és sok minden kell hozzá, akár az egyház részéről is. Ezt az emberek lelkén keletkezett sebet hosszú időbe telik begyógyítani. Mindezt megértem, s tisztelet jár érte minden ezért cselekvő, papi szolgálatát végző ifjú és idősebb lelkiatyának.
Jutott eszembe mindez ezekben a napokban, amikor az egyházmegyék kibocsátják a végzős papokat, majd egy idő után egyszerűen áthelyezik őket más településre. Emiatt ragadtam tollat, s előre leszögezem, nem bántólag, inkább fájólag. Nem akarok az egyház ügyeibe beleavatkozni, de mint hívő ember a véleményemet, kesergésemet meg szeretném osztani.
Aggodalmam és közös aggodalmunk nagyon időszerű. Amikor egy 70-80 százalékban magyarok lakta településre szlovák lelkészt helyeznek, vajon kinek jó ez? Volt már részünk benne: mind a miséző papnak, mind a hívőknek kínos volt az egyórás szentmise, amiből semmit nem vittünk haza. A temetésről ne is szóljak…
Régóta emlegetik, hogy nincsenek végzős magyar papok, nincs mit tennie a hazai katolikus egyháznak. Bátorkodom megkérdezni, hogy a magyarok által lakott területekre küldendő szlovák papoknak nem lehetne kötelezővé tenni a magyar nyelv elsajátítását? Országos viszonylatban vagy 300 ezer magyar katolikus lelke vár lelki táplálékra, segítségre. Nem tudja ugyan, hogy mi hiányzik az életéből, de nagyobb odafigyeléssel talán felismerné az élet másik értelmét is. Az emberpalánták és ifjak lelki életével nagyon fontos lenne foglalkozni. Tudom, ez nemcsak az egyház feladata, sőt! Idős papjaink nem győzik a fiatalokkal való foglalkozást felvállalni. Szüleik mellett ez valamennyiünk közös feladata.
Hiszem és tudom, hogy Isten megbocsátja nekem e jajkiáltást: mi lesz velünk, magyar katolikus hívőkkel? Közel harminc éve május végén (már egyre kevesebben) Komáromba megyünk magyar papokért imádkozni, és mi változott azóta?
Politikai vonalon napi téma a kétnyelvűség, de ez is csak egyoldalú. Vajon az egyháznál is téma ez? Félő, hogy oda jutunk, ahová az egyik Garam menti falucska (lehet több ilyen is van), ahol nem csak pap, de már katolikus templom sincs évtizedek óta. S már nem is hiányzik talán senkinek! Az ott nevelkedő fiatalok csak akkor szembesülnek a hiánnyal, amikor egy katolikus leányt vesznek el, s templomban szeretnének esküdni, az anyanyelvükön. S ők is gyermeket fognak nevelni…
Mindenre van megoldás, mondják a bölcsek. Ám itt már csak az ima nem segít. Megoldásra várunk, mielőtt még bezárnák az apró falvak csendes, nyugalmat árasztó templomait.
Ezzel az írásommal magyarul is beszélő papokért kiálltok, hogy megértsék: „A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” Pál levele a galatákhoz 5. fejezet 22-23.
S végezetül álljon itt egy magyarországi menekültszálló lakójától hallott történet: A nyírbátori menekültszálláson egy Sierra Leone-i fiatalember beszámolt az ottani iszonyatos kegyetlenségű keresztényüldözésről. Majd az ebéd utáni beszélgetés során ezt mondta az ott szolgáló lelkésznek Magyarországról: „Ez az ország már ezer éve keresztény, itt már mindenkinek angyalnak kellene lennie.” Azok vagyunk? Magyarországnak – és a világnak – szüksége van az imára!
Mindehhez hozzátenném, hogy mindenkinek az anyanyelvén szóló imára!
