A VI. Martosi Szabadegyetem nyitónapján került sor arra a beszélgetésre, amelyen a Minority SafePack szervezői számoltak be a kisebbségvédelmi kezdeményezés fejleményeiről. A fórum után a FUEN elnökét, Vincze Lorántot faggattuk az európai szintű nemzeti kisebbségvédelem kérdéseinek buktatóiról és a további teendőkről.
Milyen következtetések vonhatók le abból, hogy az egyes tagállamokban hogyan „teljesítettek” az aláírásgyűjtők?
Elsősorban az szembetűnő, hogy hol igazán húsba vágó ennek a témának a jelentősége. Ezt természetesen elsősorban magyar közösségeinkben éreztük, tehát nem véletlen, hogy a Felvidék, Erdély egyként mozdult meg a kezdeményezés támogatására. Aztán létezik az az országcsoport, ahol ugyan vannak problémák, de a kisebbségek oly mértékben asszimilálódtak már, hogy nem képesek cselekedni és megszervezni egy ilyen aláírásgyűjtést. Ezt tapasztaltuk Görögországban és Franciaországban, ahol az elmúlt évtizedekben el sem ismerték a nemzeti kisebbségek létét.
A harmadik csoportba pedig a jó helyzetben lévő kisebbségek tartoznak, amelyek szolidaritásból támogatni kívánták ezt a kezdeményezést – köztük voltak, akik jól dolgoztak, eredményesen gyűjtötték az aláírásokat, míg másutt elkényelmesedett szervezeteket láttunk, melyek nem tudták a tagjaikat megszólítani (Németország, Ausztria).
A lényeg azonban, hogy végül 11 országban léptük át a küszöböt az összesen 1 millió aláírás összegyűjtése mellett.
A magyar közösségek mellett mely kisebbségi csoportok számára volt még legalább ilyen fontos ez az aláírásgyűjtés?
A bulgáriai törökök egyértelműen ide tartoznak. Ők őshonos kisebbségnek számítanak, mégsem használhatják például az egyesületeik nevében a török szót, a választási kampányokban nem használhatják a török nyelvet. Hasonlóképpen a Baltikumban élő orosz kisebbségek, nekik két nagy problémával kell szembenézniük: sokan közülük hontalanok, azaz nincs állampolgárságuk az Európai Unióban (és az EU, más kisebbségi problémákhoz hasonlóan, ezt is szőnyeg alá söpri, nem oldja meg), a másik pedig, hogy Lettországban ugyanolyan oktatási törvényt fogadtak el, mint Ukrajnában, amely a nemzetiségi oktatást fokozatosan elsorvasztja.
Olaszországban öröm volt látni, hogy a többségből is sokan támogatták a kezdeményezést, az Öt Csillag Mozgalom és az Északi Liga politikusai is aláírásra buzdítottak. Fontos volt, hogy a kisebbségek mellett a többséget is megszólítsuk, így Dániában az ott élő német kisebbség nem tudta volna maga összegyűjteni a mintegy 10-12 ezer aláírást – ők a többséghez fordultak és így sikerült.
Mi a következő lépés?
A nemzeti hatóságok igazolják az összegyűjtött aláírásokat, erről kiállítanak egy okiratot, melyet az Európai Bizottság asztalára kell letenni. A bizottságnak három hónapja lesz arra, hogy érdemben megvitassa ezt a témát, közmeghallgatást szervezzen az Európai Parlamentben és végül egy állásfoglalást alakítson ki, hogy milyen jogi aktusokat tervez. Mi ettől a pillanattól félünk: tartunk tőle, hogy az EB nem viszonyul pozitívan a kezdeményezéshez. Ezért azt kérjük tőlük, hogy üljünk le és beszéljük meg. Ők pontosan tudják, mi áll a Minority SafePack-ben, így anélkül, hogy hivatalosan benyújtanánk az aláírásokat, szeretnénk hallani tőlük, hogy támogatóak vagy elutasítóak ebben az ügyben. Amennyiben elutasítóak, úgy jobb, ha megvárjuk az új bizottság felállását 2019 októberében-novemberében, remélve, hogy az egy olyan összetételű testület lesz, amely kedvezőbben viszonyul ehhez a témához.
A FUEN elnökeként hosszú távra tekintve milyen eredménnyel lenne elégedett?
Azzal, ha az EU-ban létrejönne egy kisebbségi keretszabályozás az őshonos kisebbségek védelmében.
Milyen eszközeink vannak arra, hogy a most meglévő jogainkat érvényesíteni tudjuk?
A legfontosabb partner mindig a kormány és az ország parlamentje, ahol a megszerzett jogok számon kérhetőek, betartásuk ellenőrizhető, de amikor ezek az eszközök nem állnak rendelkezésre vagy olyan kedvezőtlen a politikai helyzet, mint például Romániában, ahol egyáltalán nincs párbeszéd a többségben a magyarság ügyeiről, akkor a nemzetközi diplomáciai eszközök segítenek abban, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
Mit gondol, mikor érik meg végre az idő arra, hogy Erdélyben a székely zászlót, Dunaszerdahelyen egy DAC-meccsen a magyar nemzeti trikolórt elfogadja a nemzeti többség?
Már tegnap is késő volt. De azt gondolom, változnia kell a mentalitásnak, ideje felismernie a többségnek, hogy azzal, hogy a mellette élő kisebbség használja a szimbólumait, élhet az ünnepeivel, ápolhatja a hagyományait, használhatja az anyanyelvét, az ő jogaiból nem vesz el semmit. A lojalitást elvárja a többség, de a lojalitás csak akkor működhet, ha a kisebbségi közösség jól érzi magát a bőrében, otthon érzi magát a szülőföldjén.
