Ezernyolcszázhatvannyolc szeptember 6-án hunyt el Pesten Petőfiné Szendrey Júlia, akihez a magyar költészet legszebb verse, a Szeptember végén íródott.
„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, / Fejfámra sötét lobogóul akaszd,” – ezek Petőfi Sándor sorai a híres versben. Mint ismeretes, Júlia újra férjhez ment, pár nappal a magyarok vereségét és Petőfi eltűnését hozó segesvári csata első évfordulója előtt.
Ha a kerek évfordulón csak ezt az egy verset eleveníthetnénk fel vele kapcsolatban, akkor is elévülhetetlenek az érdemei. De ennél jóval többről van szó.
Szendrey Júliához, az erdődi gazdatiszt lányához írta Petőfi a „Reszket a bokor, mert…” című verset is, majd miután az elérhetetlennek tűnő lányból mégis Petőfiné lett, hozzá szóltak a „Beszél a fákkal a bús őszi szél…” vagy a „Minek nevezzelek?” című lírai gyöngyszemek is.
Az ifjú pár gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötte a mézesheteit. A gróf „Petőfi Sándor Koltón” című írásában így emlékezik vissza a fiatalokra: „Boldogan távozott a költő, édes szavú költője a szerelemnek. A mi Dantenak Beatrice, Petrarcának Laura, Torquato Tassonak Eleonóra: az volt neki az ő Juliskája. Fekete szemeinek csillogása lelkét égette, szívén sebeket gyújtott; költészetének oltárára helyezte, s buzgón imádta eszményképét, ki – törvényes neje volt. A világ benne összpontosult, s ez egyen kívül nem létezett számára más asszony.” Koltóról 28 vers maradt ránk Petőfitől.
Teleki szavai bizonyára helytállóak, Petőfi a „Szeretlek, kedvesem!” című versben így szól Júliához: „Szeretem erényid / Tiszta sugárzását, / Szeretem hibáid / Napfogyatkozását”, egyik versének pedig a következő címet adta: „Feleségek felesége”.
Júlia érdeme is, hogy Petőfi rövid élete alatt megírhatta: „Elértem, amit ember érhet el…” (ezt szintén Koltón vetette papírra). Ehhez jött később az is, hogy az 1848-as forradalom vezéregyéniségének fia született. Júlia pontosan kilenc hónappal a pesti forradalom kitörését követően, 1848. december 15-én adott életet Petőfi Zoltánnak…
Nem szükséges, hogy Júlia 39 évig tartó életének további mozzanataira emlékezzünk. Miért? Erre a kérdésre nagyon találó szavakkal adott választ Ady Endre a „Petőfi nem alkuszik!” című rendkívül izgalmas tanulmányában. Ezekkel a sorokkal:
„Az erdődi George Sand tehát teljesítette küldetését Petőfi mellett, szinte a görög mitológia kérlelhetetlenségével, kokárdával, vörös övszalaggal, vörös frígiai sipkával követte a férjét, míg az sorsához el nem érkezett.
A rövid hajú, férfiruhás, szivarozó, szabados, végzetes Júlia azonban csak addig érdekel minket, míg a Petőfié volt. Bűnösnek mondani könnyelműség és tudatlanság volna: ő szimbólumos büntetése volt Petőfi életének és zsenijének.”
