Időről időre bedobják a köztudatba a gumicsontot, vissza kell állítani a kötelező sorkatonai szolgálatot. S ahogy a közösségi oldalakon láthatjuk, mindig akad vevő az ekkora baromságokra. A támogatók vagy nem emlékeznek már az egykori intézményre, vagy nem ismerik a mai viszonyokat. Lényeg, hogy félrebeszélnek, és ezzel segítenek elterelni a problémákat a kor sokkal égetőbb gondjairól, például az oktatásügy teljes csődjéről.
S kezdjük ezt a rövid jegyzetet viszonylag távolról. Szolgálati útra igyekszem, valamivel kilenc óra előtt van és hideg, így beülök a váróterembe. Meglep (vagy már meg se lep), legalább tíz iskoláskorú várakozik a teremben, s mivel egyiküket jól ismerem,
rákérdezek, talán bezárták az iskolát? Dehogy, csak semmi érdekes nincs ma, így lassan megyünk hazafelé
– válaszolja, s eszembe jut az apja, akit nemrég hívott a fia osztályfőnöke, mivel annak már 23 igazolatlan órája van, s több tantárgyból is bukásra áll. Nem hiszem el, méltatlankodik a papa, holott minden reggel becsületesen elmegy a vonattal. A papa mindeközben elfeledkezik arról, hogy a reggeli indulás még korántsem azonos a megérkezéssel, s amióta ez az úgymond szociális beállítottságú kormány kitalálta az ingyenjegyeket (amely sokszorosan hátrányba hozza egyébként azokat, akik olyan helyen laknak, ahol vonat nem jár), amely nemcsak az iskolába, s nem kizárólag tanítási napokra szól, a fia, ha éppen nem a váróteremben üldögél várva a nap végét, barátaival komoly utakat is beiktat, így jártak már Kassán, Zólyomban, de még Pozsonyban is. Igaz, a papa nem látja a fia közösségi oldalát, mivel az már letiltotta onnan.
Az iskolák kétségbeesve kapkodnak diákok, tanárok után
Egyébként csodálkozom a 23 igazolatlan órán, az iskolák többsége ugyanis kétségbeesve kapkod a diákok után, ha kell, lasszóval fogják a gyereket, s örülnek, ha azok havonta egy-két alkalommal megmutatják magukat.
Ahogy az egyik szakközépiskola igazgatója mondja, még első osztályba csak akad jelentkezőjük, de miután elérték a 16 éves korhatárt, elfogynak. Tavaly több diákjuk is közvetlenül az érettségi előtt lépett le.
S mivel ők is a megyei támogatásból élnek, s nem mindegy, mennyi a diákjuk, így többnyire szemet hunynak a hiányzások felett. De nemcsak diákjuk nincs, lassan a tanárokat is lasszóval fogják. Nem egy életbiztosítás ma tanárnak lenni, s amíg Gárdonyi idejében sem volt könnyű, de akkor még legalább abban a biztos hitben zárhatta le a szemét egy néptanító, hogy lámpás lehetett, ma már örülhet, ha egy-egy kiadós verés nélkül megússza. S mindezt gyalázatosan alacsony fizetésért.
Az egyik szomszédos alapiskolában – amely egyébként Gömör központjában van –, a tanárok nagy része Fülekről és még messzebbről érkezik, hiszen a környékről már minden tanár elmenekült, s a tanári kar nagy része a gyengébb nem soraiból kerül ki. Mivel többnyire mindegyik férje tisztességesen keres, így fizetésük többnyire csak kiegészíti a családi költségvetést, s így a tanári állás egyfajta unaloműzőnek számít. Vannak persze még fanatikusok is, de azok száma évről évre csökken, s bizony nem véletlenül.
Mi közöd hozzá?
Pár éve jelen voltam egy szülői értekezleten, amelyen az osztályfőnök számon kérte a szülőn a lánya viselkedését. S mi közöd hozzá? – vágott vissza az anyuci, s nyomdafestéket nem tűrő szavakkal minősítette az éltes asszonyt, aki sírva rohant ki a teremből. 30 éve, amikor még én jártam alapiskolába, ez a jelenet elképzelhetetlen lett volna.
S hogy miért is volt ez a kitérő? Mert azt hiszem, választ is adott a felvezetőben feltett kérdésre. A kutya ugyanis itt van elásva, s nem a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállításában, amely annak idején sem oldott meg semmit, csak két (majd ennél kevesebb) évet ellopott egy-egy fiatalember életéből, s nem adott hozzá szinte semmit.
Tizenegy óra felé érek vissza a városba, az állomáson és a bevezető úton mintegy hetven gyereket számolok meg. Már vidáman, zenét ordíttatva kajtatnak hazafelé. Vége az iskolának. Ha egyáltalán megfordultak arrafelé…
