Találkozások, látogatások… Megannyi alkalma az emberi kapcsolatoknak. Mégis most, így advent táján más ez az alkalom.
Egy szeretetotthonban sajnos sokan szembesülnek azzal, milyen is korunk általános családi és egyéni magatartása. Szülők, nagymamák, apák, nagypapák és mindazok, akik rászorulnak a szeretetotthon gondviselésére. Ott szembesülnek mindennapjaink emberi gyarlóságával, a ragaszkodás és a szeretet hiányával hozzátartozóik, családjuk részéről.
Mennyi sors, élet változik meg az ember életének ősszén… Mi pedig igazolást adunk magunknak, hogy nincs időnk, messze vagyunk a szeretteinktől…
Amikor advent táján Mária Légiónk kis csoportja ellátogatott a lelédi szeretetotthonba, kíváncsian vártuk, vajon kik jönnek majd közénk egy imára, lelki elcsendesedésre. Szép és megható volt látni, hogy akik csak tehették, körülülték Szűz Mária szobrát, magukkal hozva szeretett hitük tárgyait – imakönyvek, imaidézetek, egyházi énekek szövegeit. De volt, aki a Szent Család szobrával lepte meg társait. Ha ilyenkor az emberi szív és lélek ujjongani tudna, biztos hangos lett volna a találkozás… A szép karácsonyi egyházi énekek és imák magunkban rejtették a jelenlevők mély, szeretettel áthatott hitét és reményét…
A búcsúzáskor előtörő könnyek ezúttal a boldogság, az öröm érzésének megható jelei voltak.
Már rég nem kaptam olyan szép ajándékot, mint amivel a kedves Gizi néni örvendeztetett meg ez alkalomból. Imakönyvéből egy Szűz Mária-képet vett ki, és reszkető kézzel nyújtotta át. „Fiatalember, ezt magának ajándékozom” – mondta halkan. Kicsit meglepődve, megilletődve fogadtam az ajándékot, miközben Gizi néni tekintete sugárzó örömet árasztott felém.
Boldog volt, hogy sikerült továbbadnia szeretetét, hitét, a hit szeretetét…
