A római katolikus liturgiában a karácsonyi ünnepkör Jézus Krisztus megkeresztelkedése, azaz Vízkereszt ünnepét (január 6.) követő vasárnapig tart.
Az ünnepkör egy brutális kivégzést is megemlít, jelesen Szent István első vértanú halálát. Ez nem a karácsonyi idill összetörése. Nem azért emlékezünk, hogy bármit is elfelejtsünk a megtestesült Ige eljövetele kapcsán, hanem azért, hogy a karácsonyi idillben (is) állást foglaljunk: vagy Jézus Krisztus, aki Út, Igazság és Élet (Jn 14,5), életünk egyedüli értelme, öröme és végső célja, vagy ellenségei és kivégzői mellett foglalunk helyet.
Karácsony másodnapja annak az ünnepe, aki elsőként tett vérével is tanúságot arról, hogy Isten Fia eljövetele mindent átrendez, nem külsőleg, hanem az ember szívében, a létezés legmélyén (Barsi Balázs).
Szent Istvánnak a vádlóival szemben tanúsított magatartása ezt jól ki is fejezi (ApCsel 6,8-10; 7,54-59). Válaszul az ellene felhozott vádakra először erőteljes beszédet mondott, amelyben bizony igen nyers szavakkal ellentámadásba lendült, mert mindennek, a kemény beszédnek is megvan a maga ideje. Eszünkbe juttatva, hogy „jaj” annak az igehirdetőnek, és minden Krisztus-hívőnek, aki soha nem mondott még hasonló szavakat, aki elfelejti, hogy szavatok legyen igen-igen, nem-nem (vö. Mt 5,37).
István a keménynek tűnő beszéd után tanúságot tett arról, akit belső szemével szüntelenül látott: az Isten jobbján álló Emberfiáról. Ekkor már nem vádolt, hanem megvallotta azt, aki számára az életénél is fontosabb: a mennyországot, a lét teljességét jelentette. És amikor ellenségei elkezdték kövezni, már nem Jézusról, hanem Jézushoz beszélt, őrá bízta önmaga ügyét: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”
Végül pedig, amikor a kövek ütései alatt térdre esett, ellenségeiért imádkozott: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Ez a csúcspont, ahová ember eljuthat.
Ezek után már semmi más nem következhetett, mint hogy a megfeszített Urához hasonlóan kilehelte a lelkét, halálával a legnagyobb ajándékot adva az Egyháznak: Sault, a későbbi Szent Pál apostolt.
Adja meg Isten mindnyájunknak a tanúságtételre való készséget! Ne engedje, hogy a karácsony csak szép rege, múló hangulat legyen számunkra, hanem olyan, a mindennapi életünket alakító valóság, amely meghatározza az önmagunkhoz, embertársainkhoz és a világhoz való viszonyulásunkat.
Bárcsak a Kenyértörésben újra meg újra meglátnánk a megnyílt eget és Őt, Jézus Krisztust az Atya jobbján. Ez a vágy hajtson, késztessen mindnyájunkat az esztendő fordulóján épp úgy, mint az új esztendő minden napján, hogy még ellenségeinkért is szívből tudjunk imádkozni, megbocsátani, sőt, megfogni egymás kezét, hogy a jövő év kihívásaira úgy tudjunk válaszolni, mint Szent István, az első vértanú…
