Talán én gondoltam többet, én vártam el sokkal karakteresebb megemlékezést a keresztény, magyar kormánytól Trianon 100. évfordulóján. Csalódtam. Mint már annyiszor. Igaz, felemelő volt a negyven éves kommunizmushoz képest már a tény is, miszerint a Magyar Országgyűlésben egyáltalán volt, lehetett megemlékezés e tragédiáról, és veszteségről, fájdalomról is szó eshetett.
Ám a mindenkinek megfelelni akarás, a valóság elkenése, a tények melletti elbeszélés és a lényeg, azaz, a keresztény Magyarország, Szent István halála előtti felajánlása… és sok más lényeges név és tény kimaradt. „Mert mit szóltak volna megsebzőink, kirablóink, gyilkosaink, akik az uniós disznóólban összekoszolt csizmáikat újra belénk kívánják törölni…” – ez az állandó megfelelni akarás végigkíséri az elmúlt évszázadot. Azt, amelyről megemlékezni akartak…
Igen. Kimaradt annak a kormányzónak a neve, aki kijelölte az elnöki beszédben említett Bethlen István grófot, aki Trianon után rendbe hozta a magyar gazdaságot. Kimaradt annak a kormányzónak a neve, aki megszüntette a szocialista-liberális, idegen hatalmat kiszolgáló bolsevik ámokfutást, aki eltávolította a Budapestet is megszálló, kifosztó román hadakat… Miért nem lehet ma kimondani a történelem nagyjainak nevét? Tudjuk miért…
S tudjuk ma már azt is, hogy Magyarországon kétféleképpen emlékeznek Trianon gyalázatáról, igazságtalanságáról. A hivatalos megemlékezés némi félelemmel és megfelelni akarással, a nem hivatalosak pedig ostobán, apolitikusan, fejjel a falnak, ártva azoknak, akik bár Magyarország területén élnek, de – mert igazságtalan volt elcsatolásuk – ideiglenesen mások fennhatósága alatt.
A megemlékezés nem reményt adott arra, hogy – mint a történelemben oly sokszor tapasztalhattuk – az igazság győzhet, hanem lemondást, belenyugvást, lojalitást tükrözött.
Hiszen, mint Magyarország elnöke említette, mi akkor sem éltünk a területi igényekkel, amikor megszűntek azok az államok, amelyeknek odaítélték hazánk kétharmadát… Mert mi tiszteljük ezeket az államokat…
Itt kellene befejeznem, ezt az egész gondolatsort, hiszen a parlamenti megemlékezés olyan volt, mint a Mátyás mese… igen is, meg nem is…
Ám, a legfontosabbról nem szóltam még: Szó sem esett a keresztény Magyarországról, Európa keresztény voltának évszázadokon keresztül való védelméről – s uram bocsá’ –, Mária országáról. Ahol Trianon után papjaink és lelkészeink ezreit küldték a halálba, mert tántoríthatatlanul kiálltak – semmitől sem félve – a nemzet, a keresztény-keresztyén hit mellett, amely hit és elkötelezettség maradt ki csupán a parlamenti megemlékezésből.
Majd száz év múlva talán, ha még lesz aki… – mondhatnám, de tudom, felesleges. Nem tudhatjuk, hogy lesz-e… mert száz év után sincs őszinte, megfelelő, és határozott emlékezés, emlékező. Csak beszélünk valamiről, valaminek a részleteiről, de semmiképpen sem a lényegről és a jövőről. Mert ez a megemlékezés nem a jövőről szólt, hanem az arról való lemondásról. Valami olyasmiről, mintha ellenségeinktől szépen kérnénk, hogy halottainkat eltemethessük… ha megengedik.
Összességében egy száraz történelemóra volt ma, 2020. június 4-én a magyar Parlament ódon, és szebb napokat is látott falai között. Mert 1938-40-ben bizony látott szebb napokat is, s azokat a napokat lelkes és bátor politikusok felszólalásai előzték meg, tele reménnyel és ezernyi megoldási lehetőséget felvetve.
Igaz, a történelem Ura akkor másképpen döntött felőlünk. Kérdés, hogy egy langyos megemlékezés után még odafigyel-e ránk egyáltalán…
