Egy naptári év közepén akkor is érdemes lenne futó pillantással felmérni a megtett utat és az előttünk álló szakasz feladatait, ha nem történt volna olyan nem várt és drámai fordulat, mint az idén. Ilyen áttekintésre kértük Potápi Árpád Jánost, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárát, s szavaiból kiderül: programjaik kényszerű átrendezéséből új formák és ötletek születtek.
Közép-Európát, és benne Magyarországot március közepén érte el a vírus, akkortól beszélhetünk járványhelyzetről, ami sajnos kimondatta velünk, hogy az idei évre tervezett különböző rendezvények, találkozók, fesztiválok megtartását az államtitkárság nem tudja támogatni. Saját programjainkat is lemondtuk. Ez nehéz döntés volt, de az idő sajnos igazolta, hiszen a határok azóta is csak részlegesen vannak nyitva, és a diaszpóra magyarságával ma sem lehetséges a fizikai kapcsolattartás. Reméljük, hogy a járvány nem tér vissza olyan mértékben, hogy korlátozó intézkedéseket kelljen újból hozni, és a különböző rendezvényeinket, diákutaztatási programokat megvalósíthatjuk ősztől.
Hogy mit hozott az új helyzet? Azt, hogy néhány nap alatt kellett döntenünk, hogyan szervezzük át programjaink jelentős részét az online térbe. Sikerült, sőt: újabb és újabb rétegeket tudtunk így megszólítani. Sokkal több gyereket, sokkal több fiatalt, de még az idősebb korosztályokból is sokkal több embert sikerült elérnünk.
A Kárpát-medencei online vállalkozói konferenciánkra meghirdetett helyek például kevesebb, mint fél nap alatt beteltek. Kétszázan kapcsolódtak. De példaként említhetem a Miénk a város online játékunkat is, amellyel több mint kétezer külhoni gyerek – és velük együtt ugyanennyi család – játszott velünk nyolc héten keresztül, hatvanezer feladatot megoldva, ami kollégáim közül négy-ötnek egész napon át tartó elfoglaltságot adott.
Június 4. lehetett önöknek a legnehezebb: ünnepélyessé tenni Trianon 100. évfordulóját, kifejezve a nemzeti összetartozást fizikai együttlét nélkül.
Amikor szembesültünk ezzel a helyzettel, nyilván nagyon negatívan érintett bennünket, de aztán gyorsan reagáltunk, mert olyan kollégákkal dolgozunk, akiknek van fantáziájuk, és meg is tudják valósítani. Trianon 100. évfordulójára egy kisfilm- és videópályázatot hirdettünk 10 és 25 év közötti gyerekeknek és fiataloknak, amelyben arra kértük őket, mutassák be, mit jelent számukra a nemzeti összetartozás. A felhívás akkora siker lett, hogy másfél hét alatt hatszáz pályamű érkezett. Köztük rengeteg nagyon színvonalas munka, amelyekben nemcsak gyerekek és fiatalok, de szülők, nagyszülők, családtagok, szomszédok szólalnak meg és mondják el, mit jelent számukra a magyarság, az összetartozás, a kisebbségi lét. Ezeknek a fiataloknak a jelentős részét hagyományos módon nem tudtuk volna elérni. Nem szeretnénk elveszíteni őket, az online programokat visszük tovább.
Június negyedikével kapcsolatban nem gondolja államtitkár úr, hogy ezúttal is érvényesült a minden rosszban van valami jó igazsága? Elmaradtak ugyan a látványos megemlékezések, de elmaradtak a disszonáns hangok is, és valóban az összetartozás fejeződött ki változatos formákban, olykor igen megható, sőt: torokszorító hangulatban.
Nyilván van ebben igazság. A járványhelyzet miatt jóval kevesebb nyilvános megemlékezés volt, éppen az évforduló előtt pár nappal engedélyezte a kormány a korlátozott létszámú rendezvényeket. Így azok a szélsőséges hangok, amelyek esetleg megjelenhettek volna, elmaradtak. Mi már több éve valljuk, hogy ha egy évszázad múltán próbáljuk újrajátszani, újraélni a száz éve történteket, azzal sehová nem jutunk. Fontos megemlékeznünk a történelmi eseményekről, az emberekről, akik azokat átélték, de mellé kell tennünk azt, ami előremutat: a közösen elért sikereinket és céljainkat. Az identitásunknak ez az alapja, bármelyik régióban éljünk. A kedvezőtlen helyzetet előnyünkre kell fordítani. Az utóbbi évek során ezen a téren nagyon jók voltunk, hiszen
a 20. század minden viszontagsága ellenére ma a magyarság az egyik legnagyobb és legerősebb nemzet Közép-Európában. Nemcsak Magyarország lett sokkal erősebb, de vele együtt a külhoni magyar közösségek is.
Volt meglepetés is az évforduló alkalmából: Matovič szlovák miniszterelnök gesztusa a magyar közösség felé. Önt meglepte?
Inkább azt mondom: örültem, hogy végre van egy vezető szlovák politikus, aki ilyen gesztust tesz: olyan követ dobott be a szlovák belpolitika – szerintem – állóvizébe a nemzetpolitika területén, amelyre eddig nem volt példa.
Magyar részről többször elmondtuk a Felvidéken, hogy ne nézzenek minket külföldinek vagy turistának az országban, hiszen közös hazánkról beszélünk, mint ahogyan azok a szlovák emberek sem külföldiek, akik nyaralni jönnek Hajdúszoboszlóra, a Balatonra vagy a rokonokhoz, mert egy közös országnak vagyunk a tagjai, még akkor is, ha van államhatár.
A történelmünk ugyanaz, bármelyik nemzetiséghez tartozzunk is. Ezt végre ki merte mondani egy szlovák politikus, egyébként abban a városban, Pozsonyban, amely 1541 és 1848 között Magyarország fővárosa volt.
Hát jó lenne, ha e szép beszédet újabb gesztusok követnék: elsősorban a Beneš-dekrétumok magyarokra vonatkozó részének eltörlését várnánk nemcsak mi itt, a Kárpát-medencében, de a nagyvilágban élő magyarok is. Egyelőre azonban olyan új ügyek kerülnek elő, amelyek nem éppen a megbékélést szolgálják. De annak jegyében, hogy tekintsünk az előttünk álló feladatokra: Szlovákiában jövőre népszámlálás lesz.
A népszámlálás az egész térséget érinti, és nem mindegy, hogy az adatok mit fognak mutatni. Felvilágosító kampányra van szükség minden egyes térségben, hogy minél többen vallják magukat magyarnak. Felvidéken azt látjuk, hogy színmagyar területen meg tud élni a szlovák iskola, mert a magyar gyerekek java részét oda íratják, de az sem ritka, hogy magyar nemzetiségű tanárok a magyar nemzetiségű gyerekeket szlovákul oktatják. Ez nem egyedi eset.
Az identitás feladásában a szlovákiai magyarok sajnos élen járnak. Ezen kellene változtatni, s egy jó felvilágosító kampánnyal elérni, hogy egyre többen vallják magukat magyarnak.
Arról nem is beszélve, hogy számos településen törvényi következményekkel jár, ha a nemzetiségi arány csökken.
Ki szállhat be ebbe a kampányba, természetesen az ottani magyarokon kívül?
Például a Rákóczi Szövetség, de kisebb civil szervezetek is, és nem feltétlenül a magyarországiak. Akikben nagyon bízunk, azok a történelmi egyházak: elsősorban a reformátusok és a katolikusok, kisebb részben a luteránusok és a görögkatolikusok.
Az asszimilációs arányhoz hasonlóan a kivándorlási veszteségben is a felvidéki magyarságé a szomorú dobogós hely?
Erről pontos adataim nincsenek, de úgy látom, hogy Szlovákiából nagyobb arányban hagyják el az országot maguk a szlovákok, akiknek nem okoz nyelvi nehézséget, hogy például Csehországba költözzenek. A felvidéki magyarok kötődnek a szülőföldjükhöz, közösségeikhez, s jóllehet találkozunk velük Kanadában, Ausztráliában, mindenhol, de arányaikban sokkal kevesebben vannak, mint a délvidékiek és az erdélyiek.
A nemzetpolitikának nyilván más-más feladatra kell összpontosítania nemzetrészenként. A Felvidéken az iskolaválasztás az egyik fő kérdés. Erdélyben a jogi problémák dominálnak?
Erdélyben minden. De ez érvényes Kárpátaljára is. A Felvidék esetében azt látom, ha a magyarok sokkal jobban kiállnának a magyarságuk mellett, törvényi akadályba nem ütköznének.
A Kárpát-medence több országában – köztük Szlovákiában – a magyarok a törvények adta lehetőségeket sem használják ki.
Akár azért, mert nem tudnak róla, akár lustaságból, akár valamilyen más okból. Ez lenne az első, amivel törődniük kellene, aztán az, hogy a gyerekeiket magyar óvodába, magyar alapiskolába, középiskolába írassák. Ebben a tekintetben Szlovákiában jelentős előrelépéseket tapasztalunk az utóbbi években. De ismétlem: ha színtiszta, vagy többségében magyar vidékeken a gyerekek közel száz százalékát magyar intézményekbe íratnák, semmi gond nem lenne az intézményekkel.
A rendszerváltás óta évtizedekig igen kevés figyelmet kapott a diaszpóra magyarsága. Ezt a mulasztást pótolva a polgári kormány néhány éve kiterjesztette – nemcsak szavakban – a nemzetpolitikai tevékenységet a diaszpórára is. Azóta Ön – ha jól tudom – már valamennyi nyugati magyar közösséget felkereste, tehát nemcsak a Kárpát-medencét járja rendszeresen. Ilyen tekintetben is kiesést jelentett a járványhelyzet. Egyébként hol töltötte a karantént: otthon, Bonyhádon vagy Budapesten?
A Miniszterelnökségen belül a munka nem állt le, így mi, politikusok – az előírásokat szigorúan betartva – dolgoztunk. Az ország területét ugyan nem hagytuk el, de azon belül mindenhová mentünk, ahol feladatunk volt. Országgyűlési képviselőként nekem választókörzetem is van 58 településsel, de egyiken sem lehetett még testületi üléseket sem tartani. Így gyakorlatilag Budapesten voltam, és a munka számomra a telefonos, internetes kapcsolattartást jelentette, ahogy a munkatársaimnak is, mert amint a beszélgetés elején is említettem, a programokat – az első egy-két nap megtorpanás után – szinte azonnal áthelyeztük az online térbe.
A szabadidő tekintetében két lehetőség volt: vagy az elhízás, vagy a sport. Én az utóbbit választottam.
Sporttevékenységéből a közösségi oldalakon kerékpáros és lovas fotóját láttam.
Igen, mindkettőt nagyon szeretem, de gyakran engedek betekintést a többi hobbimba is. Az államtitkári és képviselői munkámról szóló tartalmak mellett gyakran kerülnek fel „bulvárosabb” fotók és videók is: futásról, főzésről, edzőteremből, túrázásról, családi programokról. Az eddigi legnézettebb videóm egyébként egy idei hargitafürdői síelésen készült. Egy általunk támogatott rendezvény, a Konzul Kupa záróakkordjaként a résztvevő síelőkkel – gyerekekkel és felnőttekkel – összekapaszkodva, kígyózva csúsztunk le a hegyről a Nélküled zenéjére. Nagyon megható és látványos volt.
Ön szülővárosának, Bonyhádnak és körzetének parlamenti képviselője 1998 óta mind a mai napig, de 2002-14 között a város polgármestere is volt és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke. Közülük származik? Mondhatni: beleszületett a nemzetpolitikába?
Mind a négy nagyszülőm Bukovinából jött, amikor 1941-ben, a Horthy-kormányzat idején az egész népcsoportot, mintegy 14 ezer embert áttelepítették az akkor Magyarországhoz tartozó Bácskába. 1944-ben, amikor jöttek a szerb partizánok, menekülniük kellett. Apám akkor kétéves volt, szüleivel együtt át tudtak jönni magyar területre, anyám szüleit viszont koncentrációs táborba zárták, ők csak ’45-ben jutottak át. A bukovinai székelységből 42 férfit elhurcoltak és megöltek a partizánok. Szabadkán a zentai úti temető melletti tömegsírban nyugszanak kétezred magukkal. A családból hála Istennek mindenki életben maradt, nagyszüleimet Bonyhádon telepítették le. A székely identitás számomra meghatározó. Szomszédaink viszont a felvidéki Deákiból áttelepített református magyarok.
Szülővárosa így több hányatott sorsú magyar nemzetrész történelmét hordozza.
Több nemzetiségét is, mivel Bonyhádon és a körzetem nagy részében van egy német alapnépesség: hesseniek és frankok (ők evangélikusok), illetve svábok (akik katolikusok). A régi öregek ezekből a különböző népcsoportokból egymást sem értették, olyan archaikus nyelvet beszéltek. Az erőszakos kitelepítések után 35-40%-ban maradtak Bonyhádon, a kisebb településeken 10-20%-ban.
A kiűzött svábok helyére bukovinai és erdélyi székelyek kerültek, gyakran egy házban kényszerült élni a régi tulajdonos és az új, de hogy még szebb legyen a kép: melléjük telepítettek még a Felvidékről kiűzött magyarokat is.
Ők a lakosság 5-10%-át képviselik, tehát elég változatos a kép.
A korábbi jelentős zsidó közösségből élnek még Bonyhádon?
Nagyon kevesen. 1400 zsidó embert hurcoltak el ’44-ben. Közülük 260 jött haza, de egy részük a 40-es évek végén Izraelbe, a többiek ’56-ban Amerikába vándoroltak ki. Azonban sokan tartják a kapcsolatot a bonyhádiakkal, sokuknak pedig van sváb rokonsága házasságok révén. Szoktak hazajárni, főként az ortodox vallásúak. Még polgármesterségem idejében kerestek meg, s azóta is maradt a barátság.
Micsoda színes nemzetiségi, származási, vallási mozaik Bonyhád! Ennek köszönhetően ön a gyakorlati életből hozta, és nem a hivatali íróasztalnál tanulta, mit jelent a külhoniság meg az együttélés.
A határon túliság nálunk élő helyzet mind a mai napig, mert minden család más-más gyökerekkel rendelkezik, más tájegységekhez kötődik, de békében él a többiekkel. Ez benne a szép.
