Olympia Fulvia Morata (1526-1555), az olasz reformáció kiemelkedő női ébresztője, a protestáns hit hídépítője Ferrara és Heidelberg között. Korának igazi európai személyisége: olasz, de Kálvin-követő édesapja nevelte, francia hercegi udvarban volt nevelő, svájci és szlovén reformátorokkal levelezett, görög és latin verseket írt, német egyetemen szerzett nagy tisztességet klasszikus műveltségének, és becsületet az akkor erősen „második” nemnek.
Törékeny alkatában a reformációban lángra lobbant szent tűz égett, a Biblia, az Ige szövétneke lobogott. Ellenségei „kálvinista amazonnak” nevezték, amiből csak az első szó igaz, „olasz heretikusnak” a pápai udvar csípős nyelvű kardinálisai. Huszadik századi életrajzírói a „modern nők előfutárának”, olasz humanistának, ragyogó női intellektusnak, sőt a protestáns feministák modelljének is titulálták. Az emancipált tudatú nőben a pusztában kiáltó prófétai szó hirdetőjét, elegáns költemények íróját, a szív prédikátorát ünnepelték, aki legnagyobb élménynek tartotta, hogy idejekorán megismerhette Krisztust, aki „napfény a bűnök sötét útján”. Orvosprofesszor férje szerint „őszinte, tiszta, erkölcsös élete” mindenkinek példa volt.
Életrajzírói közül Simonetta Carr fejezte ki talán legköltőibb módon Olympia Morata személyiségét regénye címében: A tűz súlya. Mert Itália lelki és külső szépséget hordozó kedves lányában Isten fellobbantotta az evangéliumi hit tiszta fényét. Csontjaiban izzott a Krisztus-szerelem. De ennek súlyos ára volt abban a korban, amikor Róma tűzzel-vassal küzdött a hitújítás és a hitújítók ellen.
Krisztusért és a reformált hit igazságaiért vállalt rendületlen szenvedésútja sokak akkori sorsát példázza, mert a belső evangéliumi tűznek valóban igen nagy súlya, terhe, kockázata volt. Ferraratól Heidelbergig, Pozsonytól Kolozsvárig, Vilniustól Párizsig…
Olasz vallási harcok – migránsként az Alpokon túlra
Mennyire fogyatékosak mai fogalmaink! Ma vallási migránsként egészen másra gondolunk: legjobb esetben a szíriai őskeresztyének leszármazottaira, akiket elüldöztek otthonaikból, ahol közel 2000 éve élték hitüket. Pedig a vallási indítékú (nem megélhetési, nem klíma-, nem is katonai tervekkel motivált) migráció ismert volt Európa történetében. A 12. századi kataroszok, az albigensek hitújító mozgalma, majd az előreformátorok által indított küzdelmek, menekültekkel, hitük miatt üldözöttekkel, európai keresztyén mártírok könnyeivel, vérével itatták át a kontinens történelmének lapjait. Gondoljunk a hugenották százezreire, akiket a szörnyű Szent Bertalan-éj párizsi vérontása több hullámban lökött ki szülőföldjükről a királyi és vallási vakbuzgóság révén, s indultak egész Európába és a tengeren túlra hazát keresni.
A Szent Bertalan-éj ábrázolása François Dubois festményén
Ebbe a különös belkeresztyén, beleurópai szégyentörténetbe, a vallásüldözés és a vallási migráció máig nem teljesen tisztázott és le nem zárt históriájába tartozik e drága léleknek a személyes élettörténete is. Olympia édesapja, Fulvio Pellegrino Morato Mantuából, a zene egyik elbűvölő városából származott, tanár volt. Ő ismertette meg Kálvin tanaival, s a klasszikus költők világával elsőszülött leánykáját, miközben otthon készült előadásaira. (A korabeli furcsaságok közé tartozik, hogy édesapja tanítványa volt az az Ippolito d’Este, aki később római kúriai kardinális lett.)
A kis Olympia testvéreivel édesanyja, Lucretia otthonteremtő szeretetében az anyatejjel szívta magába a zene kedvelését, s művészi érzéke hamarosan fejlődésnek indult. Csodagyereknek számított. Kálvinista voltuk miatt hamar el kellett hagyniuk Ferrarát. Száműzetésben éltek otthon, a saját hazájukban a római keresztyénség, de nem Isten „nagyobb dicsőségére” – 6 éven át Vicenzában és Velencében. Ott találkoztak Zwingli zürichi reformátor követőivel.
Édesapja és ő közösen, munkamegosztásban fordítják olaszra Melanchthon, Luther és Kálvin gondolatait a keresztségről és az úrvacsoráról. 1539-ben édesapja nyilvános előadást tart Kálvin Institutiojáról, aminek lefordításában Olympia is szorgoskodott.
Franciaországi Renáta, XII. Lajos francia uralkodó leánya visszahívta a családot Ferrarába. 1541. áprilisa és októbere között a hercegnő által létesített magánakadémián tanított Olympia, ahol Ciceróról tartott előadásokat. A hercegnő rábízta Anna lánya nevelését, hébert, görögöt, latint tanított neki. Aztán a városba érkezett a pápai követ, s nekik menekülniük kellett. Rövid életének szülőföldi históriája ezzel véget is ért. Szeretett Itáliájából észak felé, a vallásszabadság igéretföldje, Németország felé vette az útját. Később házasságot kötött Andreas Gründler filozófus-orvossal, aki támasza lett az emigrációs út hányattatásai közben és az új haza megtalálásában.
Irány Heidelberg, a Káté és a vallási türelem földje
1552-ben érik el férje szülővárosát, Schweinfurtot. Először egy borpincében húzódnak meg. Orvos férje egész nap rója a város utcáit, betegekhez ment afféle körzeti orvosként. Aztán betörtek a városba Albert márki katonái, szétdúlták, felgyújtották azt. Olympia értékes könyvei és írásai is a lángok martalékává váltak. Csak a templomban elrejtett iratai maradtak meg.
A katolikus püspök parancsot adott, hogy mindenkit, aki Schweinfurtból menekül, öljenek meg. Nincstelenül mentették az életüket, de megmenekültek. Ahogyan egyik levelében Olympia emlékezik: „Isten csodálatosan vigyázott eközben választottai életére”.
Sőt! Megtapasztalták a protestáns szolidaritást és gondoskodást is. Rajna grófságban, ahol a gróf felesége, Erzsébet a pfalzi református választófejedelem testvére volt, a szegény hitsorsos menekülteket nemcsak befogadta palotájukba, hanem a grófnő saját ruhatárából fel is öltöztette Olympiát. Majd Fürstenburgban, Erbach grófjánál – ahogyan írja is leveleiben –, megérezték az őszinte protestáns keresztyén szeretetet.
Itt várták ki, amíg férjét, az akkor már Európa-hírű Heidelbergi Egyetem, a világ reformátusságát ma is lelkileg rokonító Heidelbergi Káté megszületésének szellemi fellegvára meghívja professzornak az orvosi karra. Itáliai zaklatott szülőföldjéhez képest a Neckar-parti szép, ápolt város, vidám szőlőskertjeivel, a Bergstrasse romantikus portáival és pincéivel valóságos földi paradicsom volt mindkettőjük számára.
Heidelberg (pixabay.com)
A közben kitört pestisjárvány, a mögöttük maradt városégető, gyilkolásig menő vallásháború, éhínség, nélkülözés ellenére és után valóban kimondhatatlan volt a szent azílium, a béke menedékvárosa, Heidelberg. Bár itt vallási migránsok voltak mindketten, de ezt soha senki nem éreztette velük. Testvérek közé érkeztek, és ez a hitbeli rokonság jótevő hatással volt mindkettőjük alkotó életére. Az orvosprofesszor dr. Andreas Gründler és Olympia Fulvia Morata, a klasszikus irodalom tanárnője átmenetileg révbe ért.
Olympia az ókori filozófusokról tartott privát docensként csodálatot keltő előadásokat. De 29 évesen, gyógyíthatatlan, viszontagságok okozta tuberkulózisban meghalt. Festett portréján látszanak a lázrózsák. Celio Secundo Curushoz, lelkipásztor ismerőséhez írt utolsó levelében így fogalmazott:
„…nincs remény további életben maradásomra. Egyetlen gyógyszer sem hoz enyhülést. Éjjel-nappal köhögök. Nincs étvágyam. Láz gyötör. A fájdalomtól, ami egész testemet átjárja, nem tudok aludni. De ne törje össze a szívedet, amikor majd halálomról hallasz. Az lesz ugyanis az igazi győzelem napja, s a boldog megérkezés pillanata Krisztusomhoz”.
A református Péter-templom temetőjében nyugszik, márvány emléktáblája az oldalkápolnában látható. Éveken át, amikor heidelbergi ösztöndíjas egyetemi diák voltam, még nem ismerve élete rövid, de gazdag történetét, különös szimpátia vonzott vörös márvány emléktáblájához. Epitáfiumán ezt olvashatjuk latinul:
„Itt nyugszik az az asszony, akinek lelki erejét és páratlan nyelvtudását, erkölcsösségét és kitartó igyekezetét a kegyesség gyakorlására mindig megcsodálhattuk…”.
Idegen földön hunyt el, de ott nyugszik mellette férje és Emilio testvére is. Férje epitáfiumából pedig azt is megtudjuk, hogy számára Olympia „Minerva” volt, az ókori hitvilágban a bölcsesség és az államvezetés megjelenítője. Nem véletlenül kapta ezt a becéző megnevezést: a hit dolgaiban férjét is a lelki sötétségből és tudatlanságból a mennyei dolgok ismeretére vezette el. Valóban súlya volt a benne lobogó tűznek… Nem lehúzó súlya, hanem ellensúlya minden rossznak, negatívnak.
Olympia reformációi gondolatköréből – az emberi zűrzavarban Isten vezetése
Biblia, bibliaolvasás. Halála előtt még néhány zsoltárt görögre fordított. Naponta olvasta a Bibliát. Barátnőjének, Lavinia della Rovere grófnőnek ezt írta:
„Teljes szívvel fordulj a Szent Írásokhoz, ezek egyedül azok, amelyek segítségével egyesülsz Istennel. Legyen útitársad, úti társaságod a Biblia, minden mást, a számodra legdrágább dolgokat is helyezd emögé”. – „Senki meg nem akadályozhat abban, hogy az isteni bölcsességet tanulmányozzam és olvassam a két szövetséget”.
Imádság, imádkozás. 1554-ben Heidelbergből ír húgának, s kéri: „Drága Húgom, imádkozz a zsoltárossal: Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Keresd az Urat, amíg megtalálható. Hívd állandóan segítségül, adj hálát ételért, életért, ajánld magad szeretetébe. Ő a napfény a bűnök sötét útján”. – „Folyamatosan kiöntöm lelkemet Őelőtte, Aki annyira megerősít, hogy egyetlen hajszálam sem hull ki a vallásom miatt.
Van három ellenségünk: a világ, az ördög és a saját testünk, de ezek felett is győz az Ő szeretete”.
Megdöbbentő vagy éppen elrendeltetésszerűen gyönyörű, hogy a magyar késői reformáció egyik jeles nőalakja, Petrőczi Kata Szidónia bárónő (1658-1708) imakönyvében Olympia gondolataira hangolódva ezt írta: „Vagyon három ellenségem/Ördög, világ, s magam testem./De egyiktől sem félek./Van Háromban reménységem,/Kik megoltalmaznak engem:/Atya, Fiú, Szentlélek”. Heidelbergtől Kolozsvárig ível az imádság Lélek-hídja! Ez az igazi Európa! Milyen gyönyörű, és mégis igaz…
Kiválasztottság. „Ha valóban kiválasztott vagyok az üdvösségre, semmitől sem félek”. – „Az Örökké Létező kimentett minket a lángokból és a kardok közül, s visszatartotta a halált tőlünk Schweinfurtban”.
Reformátor könyvek. Húgának és a dalmátok reformátorának, M. Flacius Illyricusnak megküldi Martinus, azaz Luther Márton írásait, könyveit ezzel: „Nagy élvezetet jelentettek nekem, ezek vezessenek Téged is az igaz valláshoz”. Kéri a reformátort, fordítsa le ezeket, hogy népe „mennyei ismeretekben” gazdagodjon.
Isten vezetése. „Most telepedtünk le Németországban, a biztonság partjainál. Ez biztonságos menedékhely, azílium. Isten kihozott minket a világ tumultusából és confusiojából, zűrzavarából”. Ez az, amit a régiek így fogalmaztak meg: in confusionem hominis – Dei providentia. Az emberi zűrzavarban Isten előrelátása az egyedül biztos iránytű! A megalázó menekülésben eljutott idáig: Nincs tovább, feladom. Majd mégis ezzel folytatta: „Uram, ha azt akarod, hogy éljek, végy engem angyalaid védő szárnyaira, s ők emeljenek fel, mert nem bírom tovább”. – És lett tovább… Dei providentia!
Krisztus ügye mindennél előbbre való. Amikor férjének professzori állást kínáltak Linzben, Olympia ezt írja:
„Tudnotok kell, hogy Krisztus evangéliumi ügye mellett állunk teljes szívvel, s ezt nem áruljuk el semmiért”.
Kora könyves és bibliás Olympiája, protestáns Minervája volt. Feleség volt, de nem lehetett anya – gyermekei a versei, levelei, fordításai voltak. És hitben testvérei szerte Európában. Levelezéséből kitűnik, többen a legédesebb tanárnőnek, angyalnak nevezték. Nem véletlenül: evangéliumi hite, érzékeny, költői lelkülete, művészi érzéke és férfiakat csodálatra késztető műveltsége földön járó, mégis légies lénnyé formálták őt a viharos 16. század békeszigetén, a református Heidelbergben. Nehézségek, összeomlások között Istenhez bízó hite ma is lelki iránytű: „Uram, ha azt akarod, hogy éljek, végy engem angyalaid védő szárnyaira, s ők emeljenek fel, mert nem bírom tovább. Ámen”.
Halála előtt felébredt és ezt mondta férjének: „Álmomban láttam egy helyet, ami gyönyörű, tejszerű fényességben ragyogott”. Andreas erre: „Te ebben a gyönyörű fényben fogsz élni”. – „Végtelenül boldog vagyok”. És lehunyta földi szemét. Ez volt az a pillanat, amikor a benne égő tűz beleolvadt az örök fénybe, megszabadulva földi súlyától.
A tűz súlyától…
