Az alábbiakban közzétesszük Dr. Latorcai Csaba államtitkár beszédét, melyet Budapesten, a V4 Építészeti Alapítvány által megrendezett Esterházy János emlékkonferencia és kiállítás megnyitása alkalmából mondott el.
Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Konferencia, Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy mindenekelőtt megköszönjem a Visegrádi Négyek Építészeti Alapítványnak és személyesen Elnök Úrnak, hogy ma itt lehetek Önökkel és megoszthatom gondolataimat a 120 esztendeje született gróf Esterházy János emlékére rendezett kiállítás és tudományos szimpózium alkalmából. Köszöntöm Önöket abból az alkalomból is, hogy ma Kárpát-medence és világszerte, ahol magyarok élnek, ünnepeljük a Nemzeti Összetartozás Napját.
Ez a nap egyszerre az emlékezés, valamint a magyar nemzet összetartozásának, az egymás iránti felelősségnek és szolidaritásnak a napja. Egyszersmind bátorítás: higgyünk önmagunkban és abban, hogy a legnehezebb történelmi időkben is képesek voltunk és vagyunk a jövőnkre vonatkozóan sikeres válaszokat adni.
Engedjék meg, hogy itt, ezen a helyen is megemlékezzek még egy jelentős, a trianoni Magyarország megmaradását és talpra állását jelentősen befolyásoló eseményről is. A száz esztendővel ezelőtt hivatalba lépett Bethlen István vezette kormányról.
A „nagy konszolidátor” példátlan erőfeszítések árán épített maradandót és volt képes távlatot nyújtani egy olyan országnak, amely területének kétharmadát, népességének majdnem hetven százalékát elveszítette. Ebbéli munkájában közreműködött ezen Kúria tulajdonosa és névadója, Klebelsberg Kunó is, aki először, mint belügyminiszter, majd, mint a vallás és közoktatási tárca vezetője szolgálta hazáját.
Tisztelt Konferencia!
Egy nemzet történelmét mindig a Hazához hű neves és névtelen hősök írják és alakítják, tartják meg a jelenben, és adják tovább a jövőnek. Ők azok, akik megőrzik a Hazát még akkor is, ha hősies helytállásuk keserű következményekkel is jár.
Különösen is igaz ez, ha a XX. század háborúit, a trianoni tragédiát, a náci, vagy a kommunista diktatúrát tekintjük. E tragikus történelmi események közepette is, mindig voltak olyanok, akik hűek maradtak elveikhez, hittek a szeretet és a megbocsátás erejében, vállalták a vértanúságot és bátor cselekvéssel álltak ki Magyarország és a magyarság érdekei mellett akkor is, amikor már csak a remény maradt.
Úgy, mint az idén 120 évvel ezelőtt született Tiszteletreméltó Esterházy János, akit a Teremtő ötvenöt esztendőbe sűrűsödött, gazdag és kihívásokkal teli élettel ajándékozott meg, s aki vértanúságával példát mutatott a nemzet iránti hűségre.
Egyszerre szilárd jellem, elkötelezett keresztény, hazaszerető, nemzetéért és sorstársaiért a legnagyobb áldozatot is vállalni kész ember és politikus volt. A XX. századi magyarság sokáig méltánytalanul és igazságtalanul elfeledett tanúságtevője. Ott a helye a nemzet hőseinek Pantheonjában, mint olyan jeles személynek, akinek is köszönhetjük, hogy a XX. század elnyomatásai után, eljött a mi időnk!
Személye, sorsa, életútja összeköti a magyar, a szlovák és a lengyel népet. Mély és későbbi életét, cselekedeteit meghatározó istenhitét, lengyel édesanyjától, Tarnowska Erzsébettől kapta örökül. A lengyelség iránti rokonszenve megnyilvánult abban is, ahogyan a második világháború kitörésekor, tevékenyen részt vett a német és a szovjet csapatok által megszállt Lengyelországból menekülők befogadásának szervezésében, ellátásában, vagy mentette üldözött zsidó testvéreit. Engedelmeskedve a keresztény felebaráti szeretet parancsának.
Egész életében és politikai pályafutása során a Közép-európai – mindenekelőtt és elsősorban is a magyar–szlovák sorsközösség fontosságát hirdette. Még úgy is, hogy ő maga soha nem tudott és nem is akart belenyugodni a trianoni döntésbe.
A személyét ért folyamatos támadások ellenére is a békességre és a – krisztusi értelemben vett – békességszerzésre törekedett: haláláig kitartott a két nép közötti együttműködés fontossága mellett.
Ugyanakkor – mint ahogyan az 1932-ben az Országos Keresztény Szocialista Párt elnökévé választásakor elmondott székfoglaló beszédéből is kitűnik – politikájával mindvégig elkötelezetten küzdött a felvidéki magyarság jogaiért, amely mint mondotta: „nem a dacos gyermek oktalansága kíván lenni, hanem öntudatos, bátor küzdelem a szlovenszkói magyarságot megillető jogok biztosításáért“.
Meggyőződéses keresztény ember és politikus lévén, szilárdan vallotta, hogy „minden nemzet egyenrangúságát mind ez idáig a keresztény felfogás tudta biztosítani, mert ez garantálja, hogy egy nemzet se törekedjék a másik tönkretételére“.
Ebbéli elkötelezettségét mutatja az is, ahogyan a korabeli újságban, az Új Hírek 1941 augusztus 15-i számában megjelent tudósítás szerint a Debreceni Nyári Egyetemen válaszolt a résztvevőknek arra a kérdésére, véleménye szerint a magyarországi fiatalok, hogyan szolgálhatnák a Szent István-i eszmét. Esterházy így válaszolt: „Tanuljátok a hazai nemzetiségek nyelvét, mert ezzel jobban megismeritek az életüket, és ezzel szolgáljátok a Szent István-i örökséget is.“
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Száz esztendővel az igazságtalanul ránk kényszerített diktátum után, a mai Magyarország és a Közép-Európai nemzetek számára páratlan lehetőség kínálkozik: közös sikerre vinni a Kárpát-medence népeinek összefogását. Szuverén nemzetekként, egymással versenyben, mégis együttműködve.
Míg Európa nyugati fele múltját megtagadva, most éppen a migrációban, vagy a genderideológia erőltetésében látja a jövőt, addig mi magyarok és Közép-Európa népei a hagyományos családi értékek mentén, a kultúrák identitásképző erejében bízva, a szolidaritás jegyében kívánjuk elősegíteni földrészünk szellemi, lelki és gazdasági újjászületését. Mindehhez elengedhetetlen a saját és közös történelmi múltunk tisztelete és ismerete.
Rajtunk múlik, hogy közös sikerre vigyük azt a visegrádi együttműködést, amelynek alapjai majd hétszáz esztendőre nyúlnak vissza. Az 1335 novemberében hármas – cseh, lengyel, magyar – királytalálkozó, amely történelmünkbe „visegrádi királytalálkozóként” vonult be, a korabeli vélemények szerint is I. Károly magyar király egyik legnagyobb külpolitikai sikerének tekinthető. A Lengyelország és a Német Lovagrend közötti vitában döntőbíróként léphetett fel, másrészt az itt aláírt egyezmények a hosszabb távú összefogásnak lettek az alapjai.
Harminc esztendővel ezelőtt pedig, néhai Antall József miniszterelnök kezdeményezésére Magyarország, az akkor még Cseh és Szlovák Köztársaság, valamint Lengyelország felújította ezt az együttműködést.
A ma már Visegrádi Négyek néven működő kooperáció kiállta a próbát. Egységét sem gazdasági, sem a napjainkat sújtó egészségügyi krízis, sem pedig nagyhatalmi politikai érdekek játszmái nem tudták megbontani. Szilárd alapja lett és lehet egy újjászülető kontinensnek.
Magyarország Kormányának céljai a most induló V4 elnökséget illetően sajátosan visszhangozzák azokat az értékeket, amelyekre gróf Esterházy János életéből meríthetünk példákat.
Ennek keretében törekvésünk, hogy jövőnket a múlt meghatározó eseményeiből tanulva és építkezve alakítsuk. Mert a történelem bőségesen megajándékozott bennünket olyan példaképekkel és életutakkal, mint amilyen Tiszteletreméltó Esterházy Jánosé, akinek helytállásából bátran meríthetünk erőt nemzetépítő, nemzet egyesítő, ugyanakkor Európát a keresztény értékek mentén megújítani szándékozó közös szolgálatunkhoz.
Hármas célunk tehát a V4 együttműködésben, nemzeteink építése, a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása és Európa megújítása a keresztény értékek mentén.
Merítsünk erőt Esterházy János életpéldájából és legyen számunkra, késői utódok számára biztatás az Ő mondása:
„Cselekedjünk mindnyájan teljes egységben és szeretetben!”
(Dr. Latorcai Csaba/Felvidék.ma)
