A történet hagyományosan felvidéki magyar. Egy közösség, azon belül is néhány kitartó, konok, nemzetét és anyanyelvét szerető, a szülőfalujához végletekig, hűségesen ragaszkodó magyar ember harca, segélykiáltása az iskoláért és az óvodáért, az ősök örökségéért. Nem mese, és a vége sem a „boldogan éltek amíg meg nem haltak“.
A szegény emberek három fiának és három lányának képletes sorsa, akikből végül majdnem senki nem őrzött meg semmit, és a nem mese ezzel véget is ért. Mégis reménykedünk. A remény az a hajlék, ahová betérünk, hogy megértsük, miért?
Ahhoz, hogy megszülethessünk, szükségünk van: 2 szülőre, 4 nagyszülőre, 8 dédszülőre, 16 ükszülőre, 32 szép nagyszülőre, 64 penta nagyszülőre, 128 nexa nagyszülőre, 256 hepta nagyszülőre, 512 okta nagyszülőre, 1024 nona nagyszülőre, 2048 deka nagyszülőre. Az elmúlt 11 generáció alatt 4094 ősre volt szükség, és mindez körülbelül 300 évvel a születésünk előtt! És hol van még a többi generáció a magyar nemzet több mint ezer éves történelmében… Álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk el!
Mennyi sors, jellem, élet, nyert és vesztett sorsok, fájdalom, szeretet, törődés, nélkülözés van pusztán ennyi idő alatt. Hálát és szeretetet kell éreznünk minden ősünk iránt, mert mindegyik bennünk van! És ha csak 3 évszázadot megyünk vissza a történelemben, több mint négyezer embert, sorsot, örömet, jellemet, akaratot viszünk magaddal. Amikor a kisgyermek az óvodában kiáll a színpadra hogy elszavalja: „kicsike koromban ki vigyáz reám, az én angyalarcú, drága édesanyám“, akkor ennyi ember anyanyelvhez való ragaszkodása és hűsége köszön vissza ránk e szavakból.
A puszta templomok sem voltak mindig az enyészeté. Valaha, évszázadokkal ezelőtt ráncos, megfáradt nagymamák és nagyapák töltötték meg élettel, a hit erejével. Isten szava, fohászok sora zengett a kopott falak között, könnyek és örömök, keresztelők és gyászmisék váltották egymást. Harangok zúgtak és hallgattak el örökre. Majd elhaltak az anyanyelv betűi, a hozsannás énekek, és az idő betemetett mindent, ami volt. Senki sem tudja, hogy kié lehetett egy mai puszta templomban az utolsó ima, ki volt az a pap, vagy templombíró, aki utoljára csukta be a kaput, fordította el a rozsdás kulcsot, oltotta el a gyertyát, csendítette meg a harangot, de volt ilyen.
Nem tudjuk, hogy egy nemzet mikor hal meg, hogy egy nyelv mikor pusztul el, azonban a történelem óva int, van ilyen. Nagy nemzetek, birodalmak tűntek el a történelem viharaiban, sodorta el őket a szél, és utólag nagyon nehéz megállapítani, melyik volt az a pillanat, amikor elkezdődött, elkezdődik egy nemzet halála.
Így vannak ezzel a közösségeink is. Ezeréves falvak álltak ellen töröknek, tatárnak, Habsburgnak. Majd jött a trianoni nemzetcsonkítás, és az asszimiláció évszázadok felgyülemlett éhségével kezdte el felzabálni és felemészteni azt, amit a történelem a legnehezebb időkben is megőrzött. Nem tudjuk, hogy egy közösség halála, felmorzsolódása, nyelvtelenítése mikor kezdődik, de biztosak lehetünk abban, hogy az anyanyelvi iskolák, vagy óvodák eltűnése szerepet játszik ebben.
Egy közösség szellemi és nyelvi leépülése akkor kezdődik és gyorsul fel, amikor a nagymamák csendes beletörődése mellett az édesanyák szívéből eltűnik az igény az anyanyelv átadására, és tanítására a helyi intézményekben. Amikor az ősök ezreinek parázsként megőrzött szeretete az anyanyelv iránt hamuvá válik egyetlen rossz döntés miatt. Amikor a kisgyermek, aki otthon magába szívta az anyanyelv ízét, ott áll megszeppenve és megijedve, mert nem érti, mit mond neki a tanító néni. Egy kisebbségi közösség óvodájából akkor lesz puszta óvoda, amikor eltűnik az anyanyelv az épület falai közül. Amikor a betűk, mint igazgyöngyök, nem állnak össze többé édesanya által tanított mondatokká, s a fájdalom az enyészeté lesz!
Évtizedek óta harcolunk és hadakozunk azzal a tévhittel, hogy ha a gyermeket idejekorán, mondjuk mindjárt az óvodában az államnyelven taníttatjuk, akkor majd érvényesül az életben. Csakhogy az állam nem azt akarja, hogy megtanuljunk államnyelven, bármennyire is ezt sugallja minden óhaja, hanem azt, hogy elfelejtsük az anyanyelvünket. Évtizedek óta soroljuk a számolatlan példát, hogy az anyanyelven szerzett tudás egy lélekben, szellemben, öntudatban erős és büszke embert ad a nemzetnek, a közösségnek.
És amikor már ezek a példaképek is beállnak azok sorába, akikből eltűnik a anyanyelv oktatásának az igénye, fáradtan és csalódottan, fájdalmasan vesszük ezt tudomásul. És kérdezzük, hogy miért is?
Sokszor menekültem életemben a szavak mélyére, az anyanyelv mindent megőrző végső menedékébe. Olyan gyökér ez, ami kitéphetetlenül köt, ezer szállal a nemzethez, az őseimhez, az édesanyámhoz, a családomhoz. Ha úgy érzem, vigaszra van szükségem, az anyanyelvbe menekülök, s elmerülök benne, mint egy hatalmas óceánba, ahol megtisztulok, megerősödök. És békére lelek, a lélek békéjére, csendjére.
Üzenném ide, az Ipoly mentére, ha lenne, aki meghallgatna, ne hagyjátok el az édesanyátok szavát. Ne hagyjátok, hogy a templomaink puszta templomokká váljanak, hogy az anyanyelv elszálljon, mint a fáradt madár, és eltűnjön, mint a pusztába kiáltott szó. És „vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, és áhítattal ejtsétek a szót. A nyelv ma néktek végső menedéktek, a nyelv ma tündérvár és katakomba. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!“ A sors kereke fordul, egyszer lent, egyszer fent. S míg lent vagyunk, addig is reménykedve „készülünk szelíd háborura, mindíg magunkért, soha mások ellen, sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk“.
(Hrubík Béla/Felvidék.ma)
