Végtelen motívum – Hetvenéves a Magyar Állami Népi Együttes címmel jelent meg Váradi Levente fotográfus albuma a jubiláló Együttesről. A szép kivitelezésű kötet sajátos módon mutatja be a közösség hétköznapjait és sikereit, de a művész életszemlélete sem maradhat rejtve az olvasó előtt.
Négy évtizede járok rendszeresen sajtótájékoztatókra és könyvbemutatókra. E szakmai találkozóknak megvan a sajátos ritmusuk és közönségük. Találkozhatunk a laptopjába merülő kollégával, aki írása közben szemezget a szomszéd székre letett tányérról, társa pedig véletlenül felrúgja a földre tett kávéscsészét, miközben izgatottan telefonál. Másokat inkább a tájékoztató utáni „catering” vonz, s visszatérő arcokat ismerek fel a büféasztal körül. A szakirodalom és a gyakorlat egy órában maximálja e találkozók időtartamát, s ha a rendező kicsúszik az időből, a közönség mocorgással, s némi morgással hívja fel a figyelmet az időrablásra.
A leírtaktól igencsak eltért a Hagyományok Háza és a Magyar Állami Népi Együttes, mikor júniusi sajtótájékoztatóját egy izgalmas kötet bemutatásának szentelte.Váradi Levente Végtelen motívum – Hetvenéves a Magyar Állami Népi Együttes című albuma egy többéves közös munka látványos gyümölcse.
„Tizenéves srác lehettem, amikor az általános iskola néptánctermébe először beléptem, és hirtelen hatalmába kerített az izgalommal átszőtt bizsergés – kezdi történetét a szerző. – A kis csapat morajlása, a jó hangulat és a népzene átható dallamai megváltoztatták addigi életemet.”
A nagyközönség igencsak jól járt e kamaszkori antréval, ennek ékes bizonyítéka e különleges könyvbemutató volt. A Magyar Állami Népi Együttes igazi ajándékot vehetett át Leventétől, s az ajándékot illett is megköszönni. Már Kelemen László főigazgató, Mihályi Gábor együttesvezető és Bánkúti András fotográfus lélekből jövő szavai is eltértek a megszokottól. Ezt követte az Együttes ajándéka: „plagizáltak”, az ellesett pillanatokat megörökítő fotókat keltették újra életre a táncművészek.
A balettóra monotonsága, a menyasszony-öltöztetés szertartása, vagy a tükör előtt az utolsó simításokat végző fellépő jelent meg e mozgó életképekben. Úgy tűnik, az Együttes tagjai befogadták a fotóművészt, erre utalt az őt köszöntő tapsvihar, a zsúfolásig megtelt aula nézőinek őszinte mosolya.
Természetesen egy tánc által motivált könyvbemutató nem telhetett el tánc nélkül, mindenki a parkettre sietett, s a szerző is derékon ragadott egy menyecskét, bizonyítva, hogy a tizenéves korában tanultak még nem mentek feledésbe.
Váradi Leventéhez személyes barátság fűz. Együtt dolgoztunk a Fölszállott a páva népzenei és néptáncvetélkedőben. A verseny külhoni sajtójáért voltam felelős, s ha jó fotóra volt szükségem, sűrűn fordultam hozzá. Gyakran ülünk le egy kis kvaterkázásra, megbeszélve a világ dolgait. Mikor fényképezőgépet cseréltem, az ő szakmai véleményét kértem ki választásomhoz, de ez is csak ürügy volt egy újabb beszélgetésre. Figyelemmel kísértem, mint a Szent Lámpások Program lelkes mozgatóját.
A kulturális értékmentést kitűző kezdeményezésre az életét tette fel, ötletét mindenki pozitívan fogadta, de amikor cselekvésre került a sor, már csak kevesekre számíthatott. A gyakori fiaskó soha nem vette el a kedvét. E program keretében utaztam be vele Moldvát és Gyimest egy ütött-kopott bérautóval. Levente a legkisebb faluban is otthonosan mozgott, s mindenkit ismert. Együtt hallgattuk a somoskai gyermekek énekét Benke Paulina tanárnő magyar foglalkozásán: „Az én kertem olyan kert, fogta magát, útra kelt”. Az idős családanya, Katalin már nincs köztünk, csak szavait, s a dallamot rögzíti a magnótekercs, mikor két cseresznyelevelet vesz kezébe, majd cicélni kezd: „Meg kell tűrni, mielőtt a szájamhoz veszem”. Trunkon Gyur Paulina múltidéző szavai fogtak meg, s türelmesen vártunk a Pávából ismert Vrencsán Anitára, aki a riport kedvéért a divatos farmerét cserélte sebtében népviseletre. A kéttucatnyi riportalany közül már sokan nincsenek köztünk.
Levente munkáját sokszor közelről figyelhettem. Az Együttes tavalyi vendégjátékán, Lendván, a muravidéki magyarság központjában különösen elemében volt, mint egy légtornász mászott fel többször a színpadi traverzekre, hogy különleges pozícióból láthassa a világot. Az onnan készült, az azonos szögben libbenő szoknyákról készített fotója azóta is az egyik kedvencem.
Az album egy kevésbé ismert világot tár elénk, stílusosan, több felvonásban. A próbák verejtéke mellett megjelennek a huncutul mosolygó lányok, az öltözőben pihenő művész, a kétkedés, s az öröm pillanatai. A felkészülést már áthatja a leplezett-leplezetlen lámpaláz, az utolsó simítások a bizonyítás előtt. Az igazi megmérettetés ezután következik: az eddig domináló fekete-fehér színek hirtelen kiszínesednek. Emlékezetes előadások – a Kárpát-medence antológia, a Megidézett Kárpátalja, az Ezerarcú Délvidék, a Liszt-mozaikok, Az örök Kalotaszeg legemlékezetesebb pillanatai élhetjük át ismét együtt.
A függöny részben már ismét a backstage-é a főszerep. Degas pihenő balerina-képének, Borsos József Lányok bál után című festményének hangulata elevenedik meg a kockákon. A katarzis feldolgozása mindenkinek másképp sikerül, az öröm gyakran könnyel vegyül.
Két év munkája sűrűsödik a majd kétszáz oldalon. A képszerkesztő Bánkúti András fülszövegében a táncot tartja a legtörékenyebb művészetnek. Valóban, a nézőtérről mi csak a mosolyt, a csillogást, ez évben az ünnepet látjuk, a kötet viszont közelebb visz a mindennapokhoz, ahhoz a kitartó munkához, ami a Magyar Állami Népi Együttes hét évtizedes sikereinek záloga… töretlenül.
A kiadvány a Hagyományok Háza és az MMA Kiadó közös gondozásában jelent meg.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
