Ez a már kimondottan ragályos betegségre utaló gender-izé sajátos dolgokat képes összehozni. Olyanokat, hogy nem csupán a filozófiába szól bele elvileg, hanem hasonló tájékozatlan műveletlenséggel a pedagógiába is – oda viszont eléggé kiadósan. Nem az a legnagyobb baj, hogy sorozatosan önmagának mond ellent ez a pszeudoideológia, hanem az, hogy a mai genderológusok elképzeléseit követve át kéne írni szinte mindent, amit a nevelésről idáig tudtunk és követtünk. Tulajdonképpen egész értékrendünket. Egy példát kiragadva: szerintük a gendersemleges nevelés a legjobb módja annak, hogy a gyermek szabadnak érezze magát. Egy gendersemlegesen elkötelezett apuka az egyik amerikai lapnak pedig azt nyilatkozta, hogy „ha tényleg meg akarsz ismerni valakit, akkor ne kérdezd, mi van a lába közt”. Mit lehet erre mondani? A Bibliát idézve: „a balga szája kész veszedelem” (Péld10,14).
A szabadság elég bonyolult fogalom, s az az igazság, hogy mindenki (a filozófusokat is beleértve) másképp értelmezi. Egy viszont biztos: a szabadság nem azonos a szabadossággal.
Ezt azonban rendszeresen nem veszik tudomásul, ellenkezőleg, mindig összemossák, s a szabadság definícióját az útszéli bölcsek saját pillanatnyi szükségleteikhez igazítják.
Amikor az ember megismerte a tűz vagy a kerék használatát, tényleg nagyot fejlődött, okosabb, haladóbb stb. lett, mert hasznos eszközhöz jutott. Manapság a fejlődés kritériuma az, ha tudjuk, mi a szabadság pillanatnyi kritériuma, meg azt, mitől leszünk szabadok és még szabadabbak. Aki olyan elmaradott, hogy nem tudja, annak elárulhatjuk: a gendersemlegességtől. Többek között. Sőt, az ilyet már a gyerek is tudja, mert a mai gyerekek a genderológusok szerint érettebbek, mint a nagyszüleik, s ez (szerintük) egyértelműen további bizonyítéka a hirtelen ránk szakadt fejlődésnek. Merthogy pont ettől a gender-izétől lettünk annyira koraérettek.
Sajnos ellentmond ennek a kolosszális fölfedezés, miszerint ha meg akarunk ismerni valakit, nem kell a lába közé nézni. Mintha idáig úgy lett volna, hogy küllem, bemutatkozás, beszélgetés és az ismerkedés egyéb bevett formái helyett letoltuk volna a gatyánkat, hogy megismerjenek.
Meglehet, akadnak olyan észkombájnok, akik számára csak az számít, de ha viccnek gondolta volna az illető, annak is rossz. Az ember akaratlanul is összeráncolja a homlokát és fölteszi magában a kérdést, vajon megbolondult az az ember, vagy már eleve bolond volt.
Mindeddig úgy tudtuk, s tartottuk normálisnak, hogy van hímnem, és van nőnem, ennyi. Sőt azt is tudtuk, hogy vannak rendellenességek – és nem kizárólag a nemi identitásban. Azt ilyen-olyan mértékben el is fogadta az emberiség. Egy-egy társadalom, annak kultúrája, hagyománya ugyan különbözőképpen kezeli ezt, de abban már megállapodott a tudomány, hogy a homoszexualitás és egyéb nemi identitás nem nevelés kérdése.
Aki ezt megkérdőjelezi, az a legjobb esetben is szimplán félre van tájékozódva. S aki eltitkolja gyermekének, hogy fiú-e vagy lány, az olyan, mintha autót vásárolna és repülni próbálna vele, mert hátha.
Jó, sántít a hasonlat – ez viszont a hasonlat sajátja. De hogyan döntse el a gyerek, miféle nemű legyen, ha nem is tudja, „mi van a lába között?” Ez persze költői kérdés, a férfi test ugyanis más, mint a női, ez objektíve megállapítható. A nemiség zűrzavara máshol rejlik. A gendersemleges neveléssel legföljebb összezavarjuk a gyereket, s ennek veszélyes személyiségtudati következményei lehetnek, ha pedig az ilyen nevelést általánossá tesszük, az összes gyereket zavarjuk meg. Márpedig a nemi identitásban szenvedők aránya lényegesen kisebb, azt tudomásul venni s elfogadni okos, de érthetetlen, miért kéne a többségnek ehhez a hihetetlenül hangoskodva ágáló, Istent és embert egyaránt gyalázó kisebbséghez igazodnia. Akit ugyanis a propaganda ebbe belerángat, az duplán sínyli meg a következményeket.
A természetnek megvan a maga rendje – értelmünktől függetlenül. Azt viszont tudjuk, hogy az normális, ahogy a túlnyomó többség létezik: férfiként és nőként. Ezt nem kell érteni, ezt elég tudomásul venni.
Bár „a bölcs fontolóra veszi a parancsokat,” ellenben „a fecsegő bolond a vesztébe rohan.” (Péld10.8) Ami nem érthető, az, miért kell ezt a beteges, mániás nemi identitászavart annyira ragozni, s gyerekeket mételyezni vele. Ez nem olyan téma, ami az utcára és a mindennapi sajtóba való, egy pride-ra szintén nem, hanem a hálószobába. És foglalkozzanak azzal minden előítélet és részrehajlás nélkül azok, akik valóban értenek hozzá.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
Utóirat: Az olimpián nagyszerű haladásnak nevezték, hogy a versenyen egy férfiből műtét során nővé lett sportoló vett részt. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy a haladást másképp képzelem. Pozsonyban pedig egyházi épületekre festettek transzszexuális jelszavakat. Vajon tudják, mit műveltek? A normális többség pedig miért hallgat? S eszembe jut az erkölcsi ítélet: vétkesek közt cinkos, aki néma (Babits: Jónás könyve, 3. rész).
