Kettős ünnep, ez a november hónap kezdete. Sajnos, mint annyi mindent, ezt is igen keverjük. Pedig november 1. Mindenszentek napja a mindenszentek a keresztények ünnepe, az üdvözült lelkek emléknapja, melyet a katolikus keresztény világ ezen a napon tart.
November 1-e a megdicsőült Egyház ünnepe. Nem tévesztendő össze november 2-ával, Halottak napjával. A keresztény tanítás szerint élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében, egymásért könyörögnek.
Ennek alapján beszélünk küzdő Egyházról (Ecclesia militans), mely a földön élő lelkek közössége, szenvedő Egyházról (Ecclesia patiens), mely a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkeké, és diadalmas Egyházról (Ecclesia triumphans), mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. Mindenszentek ünnepén mindazon megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ide tartoznak az életszentség hírében meghaltakon kívül mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba.
November 2. Halottak napja, amit 998 óta tart az egyház az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben szenvedő hívekért. Szent Odiló clunyi bencés apát 998-ban vezette be emléknapként. Később a bencés rendben és azon kívül is ünnepnappá vált, és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. Estéjét a halottak estéjének (halottak vigíliájának) is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át szólnak a harangok a halottak emlékezetére.
Szeretteinkre, s mindazon elhunyt példaképekre, közösségi emberekre, mindennapi hősökre is emlékezünk, akik életüket nemcsak családjuknak szentelték, de egy nagy közösségek, népünk, nemzetünk pillérei, megtartói, harcosai voltak, akikért szól-e még a harang, égnek-e még az emlékezés gyertyái, amikor összejövünk, gyűlésezünk, akik csak úgy elmentek, sokan szól nélkül, búcsú nélkül. Akiket tálentummal áldott meg az Úr, s ők ezt szolgálatnak tekintve, tették önkéntesen, erkölcsi, emberi kötelességként.
Minden településnek, közösségnek vannak ilyen eltávozott halottai. Felsorolni képtelenség lenne, még az ismertebb neveket is. Van akinek méltó hely sem jutott, a régiek közül vannak temetők ahol már sírhely sem jelzi egykori létüket, sőt sírköveiken járunk. Legtöbbjük éltükben sem, de holtukban még inkább nem kaptak tiszteletet, holtuk után megemlékezést, egy-egy gyertyagyújtást, vagy harangszót. Pedig Ratkó Józseffel szólva:
Mégiscsak ők tartják a földet,
drága halottaink.
Csont törik, izom kékül, foszlik
rajtuk a hús, az ing.
Szép szemük behorpad, pedig
vannak már annyian,
mint az égen a csillag, annyi
szülém, lányom, fiam.
Közöttük küszködik, feszül
elsőhalott anyám.
Tapossuk ágyékát, gerincét,
járunk a derekán.
Ház épül rájuk; tartanak
falat, falut, hazát.
S jövőnk ha van, ők cipelik
még ezer éven át.
Mert mindent elbírnak, hiszen
mi vagyunk a teher.
Vagyunk mi oly gyöngék, árvák
minket is vinni kell.
Halandó – egyrangú velük
csak az lehet, aki
oly kemény, legalább
magát meg tudja tartani.
Kevesebb jelenjen meg
Ha már a harangok is kevesebb helyen szólnak értük, legalább otthonainkban gyújtsunk egy gyertyát Halottak napján, hogy ők is a mindenszentek közé kerüljenek.
(DE/Felvidék.ma)
