„Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, s meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen és én őbennük” – mondta Jézus, majd tanítványaival kiment a Kedron patakon túlra, abba a kertbe, ahol korábban oly sokszor megfordult.
A Getszemáné-kertben Péterék semmit sem értenek, hiszen Jézus azt mondta nekik: „Ezen az éjszakán ti mindnyájan megbotránkoztok bennem.” Jézus elvonul imádkozni, s azt kéri a tanítványoktól, virrasszanak vele. Ők azonban álomba merülnek, miközben Jézus magányosan, elhagyatottan gyötrődik. Ez a szenvedéstörténet egyik legmegrendítőbb fejezete.
Jézus, megélve az emberi lét drámájának teljességét, verejtékezik a rá váró szenvedéstől, végül mégis így fordul az Atyához: „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.”
Az Atya akaratára hagyatkozik. S közben a tanítványok alszanak, mert nem értenek semmit abból, ami készülőben van. Még nem sejtik a kereszt harmadnapra dicsőségbe átváltó botrányát.
Aztán Júdással az élen megjönnek a fegyveresek, s közönséges bűnözőként elhurcolják Jézust. A végkifejletig vezető utat jól ismerjük: a már előre elkészített ítélethez szükséges per lefolyását, Pilátus kézmosását, a megostoroztatást, a töviskoronát, a leköpdösést, a megalázás és gúny „diadalmenetét”.
Minden mozzanat a Golgotát készíti elő. És Jézus nem tiltakozik. Nem vádol. Nem védekezik. Ő „kiüresítette”, „megalázta” önmagát, hogy engedelmes legyen a halálig, „mégpedig a kereszthalálig”. Mert az Atya akarata munkál benne.
Pedig rettenetes súly nehezedik a vállára, a Golgota felé vezető úton össze is roskad a teher alatt. Ezt a keresztet a világ bűneiből ácsolták, s bűneinket az hordozza és az szenvedi el értük a büntetést, aki tiszta és bűntelen.
A Világ Báránya. „Akkor értjük meg, mi a bűn, ha ezekbe a rettenetes percekbe bele tudjuk magunkat élni” – írta Romano Guardini. A keresztre szegezett Jézus a híres zsoltár szavait idézi: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Talán ezen a ponton a legnagyobb a távolság Atya és Fiú között. Az Atya „megengedi”, hogy Jézus átérezze a teljes elhagyatottságot, s emberlétünk legmélyebb pontján azonosuljon velünk. Isten szeretetének paradoxona ez.
Pilinszky János írta: „A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis úgy kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse.”
Prohászka Ottokár püspök egyik nagypénteki elmélkedésében olvassuk: „Ki hitte volna, hogy ez legyen köztünk sorsod, hogy ilyen legyen utad. S most függsz itt, mint megfagyott imádság, mint megkövült, kiáltó szó.” Isten napfogyatkozása, fogalmazott a költő. Megfagyott imádság, írta a püspök. Két költői kép; két erőteljes „közelítés” a Golgotához.
Minden évben, nagypénteken, átéljük-megtapasztaljuk „Isten napfogyatkozását”, amelyet, tudjuk, a feltámadás napfelkeltéje követett.
Ahogy a világ teremtése Isten szeretetének kiáradása volt, úgy egyszülött Fiának föláldozása a bűn fölötti győzelem aktusa lett. A Golgota „megfagyott imádság”-ára pillantva újra s újra megértjük a Szent Pál megfogalmazta igazságot: „Isten gyöngesége erősebb az embereknél.”
A kereszt halott fája az igazi élet fája lett; a kereszt, mint szégyen és botrány, a megváltás jelévé vált, az Atya szeretetének jelévé a Fiúban. A keresztre szögezett szeretet ereje éppen abban van, hogy gyöngeségével átformálja a világot.
Nagypénteken, amikor a Golgotára tekintünk, érdemes eszünkbe idézni Pascal híres szavait is: „Jézus kínszenvedése a világ végezetéig fog tartani: ez idő alatt nem szabad aludnunk.” Saját sebeinket az ő sebeihez kell adnunk, hozzá kell csatlakozni úgy, hogy közben bűneinkkel „ne ejtsünk rajta más sebeket a jövőben”. Ahogy Prohászka püspök fogalmazott: „Ha valamikor, hát ma halljátok meg szavát; esd, hogy kíméljétek s becsüljétek meg lelketeket.” Mert Ő valóban meggyőzte a világot.
(Szalay László/Felvidék.ma)
