A szabadságharc végnapjaiban, 1849. szeptember 2-án lejárt a kétheti fegyverszünet, pár nappal később a császári-királyi és a cári csapatok szoros ostromgyűrűt vontak Komárom falai köré. Klapka György honvédtábornok erről bizonyságot akart szerezni, méghozzá erőszakos felderítések révén.
Váltakozó intenzitású harctevékenység jellemezte ezen időszakot, szeptember 5-én a jászkun Lehel-huszárok mérték össze szablyáikat a kozákokkal, s a következő napokban előőrsi összecsapásokra és tüzérségi tevékenységre is sor került, mint például szeptember 7-én a Zsitva hídjánál, valamint szeptember 8-án és 9-én a monostori sáncoknál.
Ezek sorából emelkedik ki a szeptember 10-i csatározás. A védők Hetény és Kurtakeszi között megtámadták az orosz csapatokat, majd kénytelenek voltak visszahúzódni az erdőbe, miközben az oroszok Izsát akarták elfoglalni, ám a község a honvédek birtokában maradt.
Szinnyei József, a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagya 1849. szeptember 10-éről a következőket jegyezte fel:
„A kiküldött kém által tudomásunkra jutott, hogy az Érsekújvár és Szent-Péter közti tér gyengén volt megszállva. Ez indított bennünket egy kis kirohanásra.
Klapka napkeltével egy zászlóalj gyalogságot, egy század huszárt, fél lovas üteggel Hetényen felül a Zsitván átküldött és ezen helységet megtámadtatta. Az éber kozákok meghiúsíták ezen vállalatot és csak sikertelen csatározás lett belőle, mialatt visszavonultunk. Az ellen Hetény és Kurtakeszi közt 2 zászlóalj gyalogság, 4 század ulánus és 12 ágyúval jelentkezett.
A visszavonulás közben jelenté az izsai előőrsparancsnok, hogy a kozákok ezen helyet megtámadták és ellenséges gyalog és lovas osztályok, melyek Pathnál a Zsitván átkeltek, az előbb említett helyhez közelednek.
Hadosztályunk, két századdal erősödve oda vonult és míg a gyalogság 2 ágyúval a falú felé indult, a lovasság más két ágyúval megkerülte azt. A gyalogság szuronyszegezve hatolt be a faluba és kiverte a két század orosz vadászból álló előcsapatot; a fő hadosztály ezt észrevevén, megfordult és a Zsitván sebesen átvonult. Az őket erélyesen üldöző lovasságunk csak nehány lövést küldhetett utánuk az ágyúkból.
Ezen kis csata felriasztá az egész ellenséges vonalat, és Marcelháza körül tekintélyes tömeg bontakozott ki. Délig álltunk velők szemközt, de miután az előnyomulásra nem tettek kísérletet, visszavonultunk a vágdunai vonalba.
Hogy előőrseinket a kozákok zaklatásaitól megóvjuk, 5–6 emberből álló több kis csoportot képeztünk, minden ily csapat élén egy huszár állott, mint őrszem; mihelyt egy csapat kozák száguldva jött; mindannyiszor visszafutott, ha a kis csoport tömegbe állt és szuronyát előre szegezte.
Ä folytonos csetepaté dacára mi a legjobb lábon állottunk az oroszokkal. Mihelyt 2–3 lovas az előőrsöket elhagyta és lassan előre lovagolt, vagy zsebkendőinket lobogtattuk, a kozákok nyugodtan megálltak és közűlök is egy-két tiszt jött elő, kölcsönösen szivarra gyújtottunk és félóráig társalogtunk egymással: természetesen a társalgás sokszor fennakadt, mert kevesen értettek közülünk szlávul, az oroszok közűl pedig, kivált a subaltern tisztek, se franciául, se németül. A kozák tiszteknek különben felséges pálinkájuk volt, melyet ők tábori kulacsaikból barátságosan fölajánlottak.
Midőn ezen előőrsi látogatások gyakoriabbak lőnnek, főbb tisztek is jöttek ki a várból és több ily beszélgető csoportot lehetett látni, különösen reggel, az előőrsi láncon végig. Ezen urak gyakran kérdezték tőlünk, meddig szándékozunk magunkat még föntartani s nem kevéssé ijedtek meg, midőn mondtuk, hogy legalább is 18 hónapig.”
Az 1849. szeptember 5. és 10. közötti felderítések, előőrsi összetűzések világossá tették Klapka számára, hogy Komáromot valóban jelentős ellenséges erők zárták körül.
Babucs Zoltán/Felvidék.ma
(A szerző hadtörténész)
