Most, amikor békés tüntetők püspököt akasztanának, amikor talán csak egy ki nem mondott gondolatnyira vagyunk attól, hogy „vastagnyakúakat a lámpavasra!” zúgjon a pesti utcán, amikor egy egykor közmegbecsülésnek örvendő közéleti szereplő s egyben református egyházfi a közösségi média kloákájának számító Facebook-ba önti ki évtizedek szolgálatban, a Megváltó kegyelmében megélt hitét – akkor mi mást is mondhatnék: szeretem ezt az egyházat, minél inkább feszítik fel a fára – annál inkább.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt. 23:4)
Imádkozom érte és a többi testvéri keresztény felekezetért is, melyek – mert ez Krisztus egyetemes egyházának sorsa immáron több mint kétezer éve – hullámvölgyön kelnek át.
Ma azzal a református lelkipásztorral vállvetve teszek bizonyságot, akinek a lelki otthon legnehezebb időkön is átsegítő melegét köszönhetem – vagyis mindent, amit leírni nem lehet, csak hálával őrizni egy életen át. Az őáltala e nehéz időkre válaszul elmondott szavait a sajátjaimhoz kötve vallom:
Azért szeretem a református egyházat, mert mindent itt kaptam. Mindent, ami Élet. Itt kaptam Igét, itt kaptam megtérésre hívást,
itt konfirmáltam kéz a kézben hitvesemmel s akkor már alig egy hónapra a világra jövetele előtt első fiunkkal, akinek a neve is azt jelenti: Isten ajándéka. Isten ajándéka volt nemcsak az élete, de a gyülekezetbe – egy igazi baráti-családi közösségbe fogadása a keresztsége által, a református egyház közvetítésével, Isten kegyelméből.
Ide tartozom.
Itt vannak körülöttem azok az emberek, akik hitbeli és emberi példáim, itt ül előttem a padban az, aki pusztán földi szemmel nézve mindent elveszített, ami az életben valódi, megismételhetetlen érték – és mégis ő az, aki életet ment, mert elkallódó lelkeket ment – közük az enyémet is.
Itt nőnek fel a gyermekeim, itt mondta ma csillogó szemmel a nagyobbik az istentisztelet után a maga legőszintébb gyermeki szavaival: „apa, ma nagyon jó napom van”. Itt, a református egyház kicsiny templomában.
Az odakint tomboló, a vérszagtól bomlott tömeg nem szeretné, hogy jó napunk legyen, sőt akár csak egyetlen további pillanatunk is legyen református egyházunkban.
Áldozatokat szeretne, a porba hullajtott fejek után melléjük egy gerincében megroppantott, belső ellentétek által szétfeszített református egyházat. És ha ez megvan, vagy sokkal inkább velünk együtt: a többi egyházat ugyanígy.
A református egyház azért református, mert képesnek kell lennie mindig a megújulásra – semper reformanda. Az elmúlt több mint ötszáz év is erre kötelez. Meg arra – valamennyi keresztény felekezetű testvérünkkel együtt –, hogy nagyon szorosan zárjuk össze sorainkat. Akkor, amikor a világ legkegyetlenebbül üldözött vallása a kereszténység, semmit sem engedhetünk meg magunknak kevésbé, mint a belharcot, a dacos, felhúzott orral távozást és a felekezetek közötti vitát. Ez a kegyelmi ügy éppúgy fáj mindnyájunknak, ahogy például a bűnben élők együttélésére „adható” áldás is.
A nagyböjti csend legszentebb mélyéből tör fel a kiáltás: soha, soha nem volt nagyobb szükség az ökumenikus láncra, mint most, ezekben az időkben.
Szűcs Dániel/Felvidék.ma