A keresztyén naptárban ma Quasimodogeniti vasárnap van. Nem Victor Hugo regényhőséhez, a párizsi toronyőrhöz, Quasimodohoz kapcsolódik a húsvét utáni első vasárnap története. Sokkal távolibb időkbe és jelentésgyökerekbe kapaszkodik e nap értelme.
Az összetett latin szó jelentése: gyermekekhez hasonlóan. Kvázi, mint gyermekek. 1Péter 2,2-ben olvassuk: „Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre”. Ahhoz, hogy a csecsemőből gyermekecske, majd felnőtt legyen, növekednie kell. Ha megáll a növekedésben, fizikailag, ismeretben, lelkiekben, személyisége érlelődésében, akkor az olyan beteges állapot, ami az egész lényét és életét torzítja, és szülei, környezete napjait is aggódásba fordítja. A stagnálás rossz életállapot. Még inkább igaz: a keresztyén élet növekedés. Nemcsak megkeresztelés, konfirmálás, egyházi esketés, temetés, hanem sokkal több: napi életgyakorlat. Lelki-szellemi tréning. Nem véletlenül nevezte el a keresztyén ünnephagyomány ezt a napot fehér vasárnapnak, utalva arra, hogy az ősegyházban a húsvétkor megkereszteltek egy héten át hordták azt a fehér ruhát, köpenyt, amit keresztségükkor kaptak, s ami a lényegére utalt külsőleg is: Jézus Krisztus áldozati vérében történő megtisztulásukra, Jézusba oltatásukra.
A fehér vasárnapnak, a Krisztusban történő növekedésnek vannak akadályai. Ezekre is világosan rámutat Péter apostol.
Nem véletlenül történt az óegyházban a megkereszteltek felöltöztetése tiszta, fehér ruhába. Ez is a keresztyén élet része: levetjük a viseltes, szennyes, piszkos ruhát, megtisztítjuk magunkat bűneinktől, vétkeinktől, az életnövekedést akadályozó ártalmaktól, mérgektől. Péter ezt is világosan elébünk adja.
Hiszen a keresztyén élet állandó változás, miközben a lényegre, az állandó viszonyítási pontra, a keresztre és a Feltámadottra nézünk. Eközben nem kis szennyeseket, torzulásokat, rossz szokásokat, vétkeket, bűnöket kell levetnünk. Az 1. versben ezeket taglalja Péter: mindenfajta gonoszságot, mindenfajta álnokságot, képmutatást, irigységet, rágalmazást. Különösen is veszélyes az utóbbi három a mi korunkban, s kivált az egyházakban.
A képmutatás, a hipokrataság azért veszélyes, mert mást mutat, mint ami a lényeg. A (kegyes) látszat fontosabb a képmutatóknak, mint a valóság. Saját valóságuk.
Ezek az olyan emberek, mint akiket Zwingli, a zürichi reformátor így jellemzett: ők a tintahal-típusok. Veszély, krízis estén a maguk által kibocsátott tintaködben eltűnnek. Nem vállalják magukat. Öneltüntetők. Nehogy megtudja bárki, mi a lényegük. Még talán maguk elől is elrejtik igazi valójukat. Hazudnak önmagunknak és másoknak. Ilyen volt Péter maga is korábban, a „tejes korszakában”, amikor képes volt megtagadni Jézust. Kellett a háromszor megszólaló kakas! Tintahal-Péterek, kettős arcú-lelkű, veszélyes emberek sokadalma vesz körül miket. Júdásnál ez a magatartás önmagát ítélte halálra. Komoly kérdés: keresztyén életünk nem akadt-e el a hipokraták ősi világtársaságánál?
A másik növekedést gátló negatív ellenerő az irigység. Sokszor nevezik népbetegségnek. Ha a szomszédnak kicsit jobban megy, már a kerítés túloldalán elkezdik irigyelni. Erre egész társadalmat lehetett építeni! Legrosszabb formája a kegyes irigység, amikor valakit hite, látásai, mély bibliai bölcsessége miatt irigyelnek. Ilyenkor támadnak az áldatlan versengések a keresztyének között, ami a ki Pálé, ki Péteré, ki Apollósé típusú részekre töredezettséghez vezet. Márpedig a versengés teljesen Krisztust nélkülöző és a növekedésben elakasztó létforma.
Ez az, ami elvezet a legsötétebb (nem csak) keresztyén mindennapi bűnök legelterjedtebb formájához, a rágalmazáshoz, ami a legegyetemesebb bűnök egyike. Pusztító, mint e világ fejedelme, a Diabolosz. Amikor szubjektív, ítélkező, Krisztusban még meg nem halt és fel nem támadott énünk kezd el uralkodni szavainkon, indulatainkon, tetteinken, akkor Diabolosz-csapdába kerültünk. Ó, mennyi rágalmazó, hamis és hazug karaktergyilkolás volt, van az egyházban is! Merjünk ezzel szembenézni. Amikor lappangó és suttogó információk fontosabbak és perdöntőbbek valakinek a véleményezésében, mint maga az érintett személy. Amikor csődöt mond az evangéliumi megbékéltetés normája: Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád… (Máté 18,15-16). Ennek hiányában van, aki csak évek múlva jön rá, hogy akár elöljárója, akár beosztottja mekkora rágalmazást, felelőtlen pletykahínárt növesztett köréje. Egyet kell értenem Ferenc pápával, aki az egyik leggyakoribb és legártalmasabb csendes egyházi „bűnöcskének”, karaktergyilkolásnak a pletykát nevezi meg. Hogyan állunk ezzel protestáns egyházainkban? Van bőven mit levetnünk, s a keresztségben megígért lelki fürdőben letisztítanunk, kitisztítanunk magunkból! Elsősorban magunkból és nem a másikból!
Amikor a tejről, a tiszta lelki táplálékról olvasunk Péternél, bizonyára eszünkbe jutnak a tisztaság, a fehérség keltette bibliai asszociációk. Urunk öltözékéről, amikor a megdicsőülés hegyén Péter, János és Jakab előtt imádkozás közben „arca elváltozott, és ruhája fehéren tündöklött” (Luk 9,29). A tanítványok növekedtek Uruk mellett ebben a fehérségben, tisztaságban. Az imádkozásban. Imádkozás nélkül ugyanis nincs sem lelki növekedés, sem tiszta ruha, az említett sajátos bűnök elhagyása, levetése, megfékezése magunkban!
Mennyi gyönyörű mozzanat olvasható a tisztaságról, a megtisztulásról Bibliánkban! Amikor a növekedésnek és beérésnek indult mezőkre mutatva Jézus így szól: Emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra (Ján 4,35). Ő így akar látni földi napjainkban: éretteknek, fehéreknek. Imával, fehérbe öltözötten, lelki, erkölcsi tartással. Beletartozunk-e az Ő érett mezejébe, a lelki egyházba? Ott lesz-e majd kezünkben az a fehér kövecske, amit Krisztus gyermekei kapnak, ráírva a nevünk (Jel 2,17)? Tudunk-e úgy élni, hogy majd egykor meglássuk a nagy fehér trónust a mennyben (Jel 20,11), és körülötte a 24 Istenben megboldogult öreget, akik fehér ruhát viselnek mindörökké (Jel 4,4)?
Addig is, nézzünk bele az Ige lelki tükrébe rendszeresen, s kérdezzük meg: vágyódunk-e fehér vasárnapos, kifehérítetten hétközi ruhára? Lelkileg nagykorú, felelős keresztyénségre (Bonhoeffer)? Sikerült-e már valamit elhagyni a három nagy, a szentség közelében még harsányabb (keresztyén) rossz tulajdonságból: a képmutatásból, az irigységből és a rágalmazásból?
Szép protestáns énekünkkel, aminek szövegét 1690-ben írta Chr. Knorr von Rosenroth, dallamát 1662-ben szerezte J.R. Ahle, s legalább jó 80 éve énekelünk Kárpát-haza szerte, szóljon mindenkihez e versszak: Bűn ruháját vessük el / A szövetség vére által,/Vétkeink fedezzük el / Tőled nyert fehér ruhánkkal,/Hogy hitünk legyőzze majd mind a bajt.
Keresztyén életörömökben, imákban, igei tükörbe nézésben és nagykorúság felé növekedésben gazdag, tapasztalhatóan másokat is gazdagító Quasimodogenitit és fehérebb hetet, tisztuló heteket mindnyájunknak!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
