Húsvét hajnalán az asszonyok kenetet vittek a sírhoz. A szeretetnek azt az utolsó szolgálatát akarták teljesíteni, amelyet az ember még megtehet azzal, akit szeretett, és akit elveszített. Úgy indultak el, ahogyan a temetőbe indulunk mi is, amikor már nincs mit hozzátenni a veszteséghez, és csak a hűség marad.
A sírhoz mentek, és ott olyan szó hangzott el, amelyet azóta sem sikerült megszelídíteni: „Feltámadt, nincs itt.” Ebben a rövid mondatban több van, mint ünnepi vigasz. Ha igaz, akkor a halál már nem állhat ott szikár valóságában életünk kijárati ajtajánál. Ha nem igaz, akkor valóban nincs mit szépíteni a dolgon: „ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a hitetek” (1Kor 15,17).
Talán éppen ezt a legnehezebb komolyan venni. Sok mindent szívesen megőriznénk a kereszténységből, az ünnepei szépségét, melegségét, vigasztaló nyelvét. Húsvét értelme és üzenete azonban nem marad meg ezen a szinten. Itt valami történt. Valami, ami után másként kell kimondani a halál szót, és másként kell nézni az emberi életre is.
A nagyhétnek talán ezért van olyan ismerős belső ritmusa. Nemcsak az Úr útját mutatja meg, hanem valamiképpen a mi életünket is. Virágvasárnap Jeruzsálem ujjongva fogadja Jézust. Hozsanna hangzik, pálmaágak lengenek, a tömeg reményt lát benne, szabadítót, jövőt. Az emberi élet kezdete is hordoz valamit ebből. Jobb esetben várakozás vesz körül bennünket, remény, ígéret. Úgy érkezünk a világba, mint akik előtt még ott a lehetőség tágassága.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
Csakhogy az élet nem marad meg a virágvasárnap fényében. Eljön az óra, amikor lehull rólunk mindaz, amit mások gondoltak rólunk, és ott maradunk a magunk terhével. Szenvedéssel, veszteséggel, csalódással, a test és a lélek kiszolgáltatottságával. Nagypéntek éppen ezért nem idegen az embertől. A kereszt gyalázata, az elhagyatottság, a lemeztelenedés tapasztalata valamiképpen minden ember útjába beleíródik. Egyszer csak már nem azt kérdezzük, mit szerettünk volna az élettől, hanem azt, mit kezdünk azzal, ami ránk szakadt.
És talán itt dől el valami lényeges. A szenvedés megérkeztével az ember választás elé kerül. Elfogadja-e, hogy az élet útjához a kereszt is hozzátartozik, vagy bezárul önmagába. Megengedi-e, hogy a fájdalom megtisztítsa, vagy hagyja, hogy megkeményítse. Lassan megérti-e, hogy az örök élet nem a magunknak megtartott élet folytatása, hanem annak az életnek az ajándéka, amelyet Istennek átadni tanulunk.
Mióta Krisztus vállalta értünk a kereszthalált, a kereszt többé nem pusztán az emberi szenvedés jele. Az isteni szeretet alakja lett. A szereteté, amely nem fordul vissza, amikor mindent oda kell adni. Szenvedése és önátadása révén Jézus teljesen azonosult az emberrel. Belépett a szégyenbe, a kiszolgáltatottságba, a halál sötétjébe. És éppen ott maradt hűséges az Atyához, hűséges hozzánk.
Innen nézve a keresztény élet szépsége is más fényt kap. Nem abban áll, hogy az ember egyetlen nagy mozdulattal rögtön odaad mindent Istennek. Inkább abban, hogy naponként tanulja az önátadást. Először a kisebb dolgokban. Egy elfogadott fáradtságban. Egy hordozott sebben. Egy csendben elviselt igazságtalanságban. Egy őszintén kimondott bűnben.
Aztán lépésről lépésre tágul ez az önátadás, míg az ember lassan valóban Istené lesz. Szent Péter szavai is ebbe az irányba vezetnek: „mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek” (vö. 1Pét 1,14–15).
Az evangélium józansága éppen itt olyan megrendítő. A Golgota, a sír, az asszonyok fájdalma is valóságos volt. Nem emelkedett lelkiállapotban érkeznek meg, hanem a veszteség terhével. És éppen ide érkezik bele Isten szava: „Ne féljetek.”
Talán ezért marad a kereszt is mindig húsvét közelében. A feltámadott Krisztus sebhelyei beszédesek, amikor megjelenik az apostoloknak. Ebben van valami vigasztalóan mély. Isten nem kívülről nézett rá az ember szenvedésére, hanem belépett oda. És azóta az embernek sem kell úgy hordoznia a saját keresztjét, mintha egyedül volna alatta.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A húsvéti vigília szertartása ezt csöndesen, mégis szépen megmutatja. A sötét templomban fellobban egyetlen láng, és lassan továbbadódik. A hit is így dolgozik az emberben. Nem mindig látványosan. Inkább lassan, a szív rejtekében, ott, ahol már régen lemondtunk magunkról.
A hit abban kapaszkodik meg, aki nem csal meg. A remény túltekint azon, amit most még csak veszteségként látunk. A szeretet pedig lassan megtanít arra, hogy önmagunkat ne birtokolni akarjuk, hanem ajándékká engedjük válni.
Pilinszky két sora pontosan ezt a csöndes fordulatot érinti meg:
„Harmadnapra legyőzte a halált. / És fölzeng a világ.”
Mintha a világ nem attól nyerné vissza a hangját, hogy kevesebb lett benne a fájdalom, hanem attól, hogy a fájdalom fölött mégsem a némaságé az utolsó szó.
Ezért jó húsvét reggelén megállni egy pillanatra, és hagyni, hogy az angyal szava elérjen oda is, ahol talán már véglegesnek hittük, hogy nincs számunkra bocsánat. Akkor a hit, a remény és a szeretet sem jámbor szavak maradnak, hanem az örök élet előíze már itt, a törékeny földi napok között.
Áldott Feltámadást!
Nagy Péter János gútai plébános/Felvidék.ma
