Napok óta furdal valami. Épp csak háttérrádiózás közben kaptam fel a fejem az interjúalany azon megjegyzésére, hogy a felvidéki magyarok már nem is magyarok…
Figyelni kezdtem. A nagy-britanniai magyarok ernyőszervezetének egyik képviselője beszélt szervezeteik történetéről, a „külhoni” magyar életről, a legfrissebb változásokról. Mi, felvidékiek úgy kerültünk képbe, hogy a riporter csak megkérdezte: miért maradtak ki az új létszámgyarapítók sorából a kint élő felvidéki magyar vendégmunkások, hiszen a többi kárpát-medencei régió elkószált magyarjai mind megjelentek náluk. Erre érkezett a sommás válasz, hogy felvidékiek nem keresik őket, mert ők igazából már nem is magyarok. (Hogy neki anno mennyi ideig tartott gyökeret verni újhazájában, arról nem szólt.)
Van benne valami. Úgy látszik, többségünk viszi nyugatra is az „integrációs” kényszert, amit itthon belévertek. Szlovákiában azért volt komplexusa, hogy nem szlovák, minden kínját, küszködését, sikertelenségét ennek a számlájára írta. Angliában is minél előbb angol szeretne lenni, ezért aztán a vasárnapi iskolákat sem tiszteli meg gyermekeivel, magyar összejövetelekre sem jár. Ezt a hosszú ideje kinn élők, de magyar énjük megtartását is fontosnak tartók veszik észre leghamarabb. Hát, nem túl derűs dolog ezt hallani magunkról, identitásbeli állapotunkról.
Persze kaptunk, kapunk muníciót az önfeladáshoz és önfelejtéshez – önfelszámoláshoz? – lassan száz éve bőségesen. A szerencsétlen huszadik századi nagy békeszerződések nyomán a mi régióinkat egyszerűen lenyisszantották az anyatestről, a szellemi elitet kiebrudalták vagy elüldözték. Helyette csehszlovákiai magyar elitnek egy időre megkaptuk a Magyar Tanácsköztársaság emigránsait, akik elhitették velünk, hogy a Masaryk-köztársaság maga a magyar Kánaán, a demokrácia netovábbja a „Horthy fehér terrorjával” szemben.
Ez az emigráció alapozta meg, hozta létre az aktivizmust a felvidéki magyar politikában, jó mélyen és balosan kiásva az árkot a magyarok soraiban. Olyannyira, hogy amikor megtörtént a magyar többségű régiók visszacsatolása Magyarországhoz, rögtön megszületett a hírhedt szlogen is: „minden drága, vissza Prága!” Igaz, ekkorra már a tanácsköztársasági emigránsok szinte az utolsó lélekig tovább álltak. Ki Bécsbe, ki még nyugatabbra távozott, de a sárkányfog kikelt, termőre fordult. Élt az eszme, hogy mi vagyunk az „új arcú magyarok”…
Akkor még keresztény és nemzeti – nem kishitű – többségünk ugyan nem tudott mit kezdeni ezzel, ők egyszerűen magyarok voltak, abban hittek, hogy a történelem ura végül majd igazságot szolgáltat mindenkinek. Ehelyett azonban – egy újabb világégést követően – még újabb arcú (felvidéki) magyarsággal próbáltunk szerencsét. És ahány politikai fordulat, annyi arcváltási eszme, folyamatosan ismételgetjük a befuccsolt, rossz paradigmát.
Mindig vannak túlbuzgó aktivistáink, akik elhiszik, a mindig aktuális hatalommal paktálva magyarnak megmaradni számbeli kisebbségben, kikarózott lehetőségek között mozogva csak, lehetséges, és kiteljesedett életet élni sem lehetetlen. Kevés kiválasztottnak talán. A többség, mely alapvetően még mindig keresztény és nemzeti, közben megkeseredik, elfárad, elfásul. Elunja, hogy száz év óta – a saját földjén! – azt akarják beléverni: mindenképpen asszimilálódnia (integrálódnia?) kell. Csoda, ha nem új arcot választ, hanem új életteret keres? S úgy gondolja, ha már asszimiláció, ne egér akarjon lenni egy macska, hanem legalább hiúz vagy jaguár… És angolul meg németül tanul, spanyolul, franciául, olaszul – mert ezeket a nyelveket nem akarják erőszakkal az anyanyelvévé tenni. Két-három évtized múlva, mikorra felépíti társadalmi státusát, talán majd magyar klubot, szervezetet is alakít újhazájában, és élni kezdi külhoni magyar életét is. Egészséges lelkű, normális emberként, aki magyar identitásával együtt is egyenrangú polgára egy országnak.
Ma még sokan, túl sokan akarják ugyanis elfeledni – vagy elfedni? – itt, a Felvidéken a többségi kegyként rájuk osztott megaláztatásokat. A legújabb arcú minta-magyar aktivistákat is, akik az ő bőrükön gyarapodó politikai törleszkedők csupán s mindig együtt vonítanak az államalkotók falkájával.
