Néhány hónappal ezelőtt még azért szerveztünk aláírásgyűjtést, azért írtunk tiltakozó leveleket, hogy továbbra is hallható legyen a Pátria Rádió. Most eljött az ideje, hogy lassan azért emeljük fel a szavunkat, hogy hallgatható legyen.
Szeretném megosztani a nyilvánossággal a véleményemet a Pátria Rádióval kapcsolatban. Kötelességemnek érzem ráirányítani még jobban a figyelmet, mert a rádiót állítólag a mi épülésünkre, a mi adó-euróinkból működtetik.
Abból indulok ki, hogy a mai állapotában okunk van félteni a Pátria Rádiót!
És most tekintsünk el a közszolgálati rádió szlovák vezetésének praktikáitól, amivel a magyarok lakta területek jelentős részén elhallgattatták a Pátria Rádiót, és bár némileg javult a helyzet, még nem tettek le teljesen erről a szándékukról.
Mert most a teljes leépüléshez szolgalelkűen hozzájáruló, a rombolást túllihegve elvégző magyar vezetőt találtak.
Nem titkolom, hogy az ő praktikáira vonatkozó információim elsősorban olyan – elfogultnak is tekinthető – személyektől származnak, akik szeretik, sőt alakították a korábbi, hiteles hírforrásként számon tartott és sokoldalú Pátria Rádiót. Hol vannak a régi szép idők, amikor főszerkesztőtől függetlenül megszólaltak a közösségünk különböző „táboraihoz” tartozó személyiségek, és a legkülönbözőbb éles témát is felvethették?!
A rádiónk korábban gyorsan, hitelesen reagált a bennünket érintő minden kérdésre, nem csupán a felszínt kapargatva, hanem alaposan, a mi közösségünk szempontjából megközelítve.
Nos, ez a Pátria Rádió, ami most szól, már nem az a Pátria Rádió, amit foggal-körömmel meg akartunk védeni.
Aki figyelemmel kíséri a Pátria műsorát ez év elejétől, az mára már tapasztalatot gyűjtött arról, milyen a nagy szavakkal beharangozott változás a műsor szerkezetében és elsősorban a hangvételében, amit most el kell szenvednünk.
A sok üresjárat, pehelykönnyű téma, kívánságműsorok véget nem érő folyama talán formálisan megtölti a 12 órás műsoridőt, de előbb-utóbb a hallgatónak hiányérzete támad, majd elkeseredetten rájön, hogy a műsorok nagy része nem szól semmiről. Pedig az ismétléseket is jobban elviselné az ember, ha értelmes műsorokat hallhatna kétszer, akár háromszor is.
Persze, kellenek az életünket színesebbé tevő könnyedebb témák, no de hogy ezek tegyék ki a műsoridő túlnyomó részét?
Elég volt új főszerkesztőt ültetni a szerkesztőség nyakába. A műsoridő megnövekedésével, azaz a feladatok szaporodásával párhuzamosan megkezdődött a munkatársak elbocsátása, a tapasztalt rádiósoknak az olcsóbb munkaerőre, részmunkaidőben bedolgozókra, tapasztalatlan „olvasó gépekre” való cserélése.
A hallgató mostanra már észrevette, hogy Gyurkovits Róza, Lacza Éva és Molnár László nem kellett az új vezetőnek, és azt halljuk, hogy pár hét múlva életbe lép Molnár Judit, Tóth Erika és Horváth Katalin munkaszerződésének a felmondása is. Már nem hallani őket, szabadságukat töltik, aztán nélkülük folytatódik a rádió élete.
Hivatalosan fiatalítási szándék áll a döntés mögött, meg bizonyára spórolás is. A valódi ok azonban abban is keresendő, hogy Both Enikő, az új főszerkesztő kirúg mindenkit, aki a Pátriában ellenvéleményt mer megfogalmazni az ő átgondolatlan, óránként változó, kivitelezhetetlen és a Pátria kiüresedését szolgáló intézkedéseivel szemben. A Pátria Rádió irányítása meghaladja a képességeit, minden bizonnyal ennek a levét isszuk most. Akik javasolták őt erre a helyre, állítólag tudták, mire képes. A szlovák vezetés olyan személyt talált a magyar szerkesztőség szétverésére, aki skrupulusok nélkül, porig alázva rúg ki kreatív, értelmes munkatársakat.
A fiatalítási szándékot senki nem rója fel neki. No de fillérekért bedolgozó, tapasztalatlan gyerekekre cserélni hirtelen, egyszerre több kipróbált szakembert? Ez kinek az érdeke?
Vannak, akik mindenütt a politikai indítékot keresik. De most elég csak a szakmai felkészületlenséget, mint okot megnevezni. Való igaz, hogy az új főszerkesztő, Both Enikő az Új Nőben tűnt fel menedzserként, aztán bankban titkárnővé, televíziós szakértővé, de leginkább üzletasszonnyá nőtte ki magát.
Nem szándékom megbántani azokat a munkatársakat, akik a vezető és hírhedt tanácsadói uralkodását, a lelki terrort tűrik, mert szeretnék megtartani munkahelyüket a Pátria Rádióban. Szükség van az ő helytállásukra, amíg bele nem rokkannak abba, hogy egyre kevesebb hozzáértő emberrel (helyett) egyre több feladatot kell ellátniuk. Gondolkozzanak el, vajon ha meg akarnak felelni a hallgatók elvárásainak, nemzeti közösségünk érdekeinek, akkor készek vállalni az esetleges konfliktusokat is?
Egyelőre a személyi cseréknek csak a hátrányát látjuk, pontosabban halljuk:
Lacza Évának, az irodalmi műsorok szerkesztőjének helyébe egy részmunkaidős munkatárs lépett, aki fülsértően rosszul intonál, a hangjából ítélve ő maga unja leginkább a saját műsorát. Bizonyára anyagi okai voltak, hogy Lacza Éva sem sűrűn utazhatott a riportalanyai után az ország túlsó végébe, az embernek az volt az érzése, hogy minden írónk, költőnk Pozsonyban meg Dunaszerdahelyen él, most viszont egy bizonyos pozsonyi intézetből ki sem mozdul a szerkesztő, ezért az élettől elrugaszkodott magyarországi „értelmiségieket” kapjuk leginkább a műsorában, amit másodállásban szerkeszt.
Azt ugyan várhatjuk ilyen körülmények közt, hogy a Pátria Rádió, közpénzből élénkítse a szlovákiai magyar irodalmi életet, értékes irodalmi műsorokat közvetítsen!
Horváth Katalin zenei szerkesztőként az egyetlen a Pátriában, akinek valóban zenei műveltsége van, nem csupán a kívánságműsorban unos-untalan ismétlődő lemezek közt ismeri ki magát. Tóth Erika 25 éves gyakorlattal rendelkezik, oktatási szakértő, ezen kívül egészségügyi, szociális kérdésekben is mindig pontos, körültekintő, és az olyan érzékeny probléma iránt elkötelezett, mint a sérült emberek hátrányos helyzete. Nincs rájuk szükség?
Hallgatom a fiatal új hangokat, és elképedve hallom, hogy egyik-másik olvasni sem tud. Persze meg kell tanulnia. No de a Pátriában azok helyére veszik fel őket, és dobják be a mélyvízbe, akiknek szakmai tudására bizton építhetett a rádió vezetése – és ami még fontosabb, a hallgató is! Számíthattunk Gyurkovits Róza, Molnár Judit elemzéseire, amelyekkel megvilágították egy-egy hír hátterét, és meggyőzően, hitelesen arra helyezték a hangsúlyt, ami leginkább az elevenünkbe vág. Éppen ez volt a baj velük?
Valóban szükség van fiatalabb hangokra is a rádióban, no de azzal kezdeni huszon- vagy tizenévesen a rádiós pályafutást, hogy a reggeli műsorban kerek egy órát beszéljen az új kollegina a semmiről? Fültanúja voltam valamelyik reggel egy hézagpótló hosszú beszélgetésnek, ami alatt csak arról győződhetett meg a hallgató, hogy a fiatal szerkesztőnek önbizalmán kívül semmije nincs, amit a rádióban kamatoztatni tudna. Mint kiderült, még iskolája sem, mert nem fejezte be a tanulmányait. És hát sztárok szoktak egyórás műsoridőt kapni egy rádióban, nem egy semmilyen mondanivalóval nem rendelkező kezdő munkatárs!
És még sok ilyen példát sorolhatnék. Külön-külön bagatellizálható bakik, no de együtt napi 12 órán át?!
Keserű a pirula, amit most lenyomnak a torkunkon. A rádió munkatársai a bőrüket viszik a vásárra, ha ellenállnak, no de nekünk, rádióhallgatóknak nem lehet felmondani! Nekünk kötelességünk közösségi összefogással megállítani az ámokfutást, ami tönkreteszi kevés intézményeink közül az egyik jelentőset, korábban a mi érdekeinket szolgálót, a Pátria Rádiót.
Felvidék Ma, Pogány Erzsébet
