Már háromszor végighallgattam a felvidéki „magyar-magyar” vitát, a kerekasztal-beszélgetését Bugár Béla és Berényi József között, amelyet egyetlen magyar nyelven íródott napilapunk szerkesztősége kezdeményezett velük.
Kövezzenek meg, akkor is el kell mondanom a véleményemet a vitájukról, bármennyire is az a legújabb elv, hogy ne bántsuk egymást, mert a felvidéki magyarnak már elege van az egymásra mutogatásból. Én azonban nem így képzelem el a szabad véleménynyilvánítást. Az élet nem csupán nászmenet, vannak rossz utak, rossz elképzelések is, és azokra igenis rá kell mutatnunk. Meg kell szólalnom azért is, mert elegem van a ködösítő féligazságokból, az álszent, képmutató hidas politikai bölcselkedésből. Elfogadhatatlan számomra, hogy a választópolgárt együgyű, gondolkodásra képtelen emberkének kezelik, és a felsőbbrendűség érzését sugallva elvárják tőlem és másoktól, hogy ájuljunk el a pártelnökük személyiségétől, annak pótolhatatlan nagyságától és ámulatunkban kussoljunk, ne merjük szavait, tetteit kritizálni. Nehogy valakinek is eszébe jusson kétségbe vonni állításai igazát. Hívei olyan kultuszt teremtenek körülötte, mint az önkényuralmi rendszerekben volt szokás. Én ennek ellenére kétségbe vonom még azt is, hogy ő személyesen hisz abban, amit mond. Mert ha igen, akkor nem csak magát téveszti meg, hanem mindenkit, aki társult hozzá. Mindenkit, aki a szlovákiai magyarság helyzetének és politikai jogainak elismerése okán az ő általa meghatározott, egyedüli helyesnek kikiáltott megoldási módban hisz. Az már dogma, amit állít, és főleg a „töltelék”, amivel indokolja és magyarázza az elképzelését. A kizárólagosság, hogy egyedül csak a többségi nemzettel összefogva, együttműködve érhető el siker, és kuss, Magyarországnak! (Kuss, Orbánnak!) Ne szóljon bele, hogy mi miként, és hogyan akarjuk megvalósítani jogaink érvényesítését. De mi van akkor, ha a többségi nemzetnek esze ágában sincs – egy-két elhanyagolható számú kivételtől eltekintve – közös erővel érvényesíteni kisebbségi jogainkat, ha nyilvánvaló, hogy nem törekszik közös sikerre e téren? Akkor a Híd vezére vagy téved, vagy szándékosan mindenkit félrevezet, s a törekvése tévút, mert nincs az emberiség történelmében olyan példa, amely azt bizonyítja, hogy ilyen módon valamelyik kisebbség valahol jogainak teljes elismerését kivívta volna. Még az indiai Gandhi is éhezett, némán ellenállt, a csendes és békés tiltakozások százait szervezte, hogy az angolok igáját országa lerázza magáról. És szükség volt minden hindu tiltakozására, kiállására, követelésére, a nemzetközi közvélemény tiltakozásra, hogy kiűzzék a gyarmatosítókat.
Egyébként a másik fél sem állította soha, hogy kizárólag Magyarországgal szövetségben kívánja megoldani politikai és jogi helyzetünket. Semmittevéssel, együttműködésnek álcázott megalázkodással vagy jópofasággal viszont nem lehet csatát nyerni. A békés harc eredményéhez is széles körű, összmagyar és összeurópai támogatottság kell, különben a többségi nemzet rosszmájú sajnálattal csak lemosolyog bennünket. Maga Ján Čarnogurský legutóbbi vitaestjén, amikor beszélgetőpartnere megkérdezte tőle, mi kell ahhoz, hogy autonómiát kapjunk, azt felelte, ha ezen múlna Szlovákia további léte, megadnák. Magyarán: azt mondta, hogy ha lesz elég erőtök, magyarok, préseljétek ki belőlünk. És ezért támogatják a szlovák pártok inkább Bugárt, mert az ő esetében tudják, hogy épp a belső kényszerítő erőnket csökkentette.
De féligazság az is, hogy a másik fél (MKP) a Most-Hid politikai riválisát dicsérte volna azért, hogy a jobboldali kormánykoalíció az európai mentőalap miatt megbukott. Nem az SaS uniós hozzáállását dicsértük – magam is többször megírtam, miért téves – hanem a következetességét, a kiállását, amivel a liberális párt választási programjában foglalt céljáért kiállt. A kemény politikai küzdelme volt számunkra példaértékű, amit Bugár pártja a nyelvtörvény vagy az állampolgársági törvény kedvezőbb rendelkezéseiért meg sem kísérelt. A harc nélkül feladott küzdelmet bíráltam én is és mások is, mert a Híd részéről az volt kiábrándító, a SaS harca pedig dicséretes, még ha rosszul is végződött, amiért küzdött. A hidasok keményebb kiállásával nyilván nem tíz év múlva lépett volna érvénybe – ha egyáltalán hatályba lép – településeinken sem az anyanyelv-használati küszöbként elfogadott 15 százalékos határ. Ez minősíthetetlen, gyatra „eredmény”. Ha egy ilyen törvényt sikernek tart valaki, akkor kétségbe kell vonni politikusi igazmondását. Az önkritika hiánya itt enyhe bírálat, mert a politikus önmagának sem mond igazat.
A féligazságok közül a legvisszataszítóbb azt állítani, hogy az MKP nem fogadta el a felkínált választási együttműködést, mert a politikusaik nem akarnak a Most-Híd listáján „díszelegni”. Én szívesen visszakérdeztem volna, és a Most-Híd képviselőjelöltjei miért nem akarnak az MKP-listán indulni? Talán akkor Berényi József vitapartnere is kimondta volna az igazság másik felét, az elutasítás valódi okát. Mert óriási különbség van egy parlamenti választáson koalícióban közös listával részt venni vagy más szövetségi együttműködéssel jó eredményt biztosítani. A tiszteletlenség csúcsa viszont, ha valaki ajánlatával szándékosan megaláz másokat. Hogy hasonlattal éljek, a Most-Híd ajánlata olyan volt, mint amikor a szomszéd hoteltulajdonost vendégestől magamhoz csalogatnám csak azért, hogy felkínáljam neki, pihenjetek nálam jó pénzért. Mert a megszerzett szavazatszámok után támogatás jár, és azt az a párt kapja, aki a listát összeállította, nem pedig azok, akik a listán szerepelnek. A szó meg – amint a tapasztalat meg a gyakorlat mutatja – elszáll, erről az OKS-es fiúk sokat mesélhetnének, akik a mintegy két százaléknyi szavazathozatalukért egyetlen centet sem kaptak a Hídtól. Egy ilyen helyzetben minden évben a Most-Híd párt pénztárába vándorolt volna a szavazatokért járó állami támogatás. Pénz, támogatás nélkül viszont megszűnik egy párt létezni. Egy ilyen ajánlat elfogadásával az MKP politikusai fizikailag saját maguk számolták volna fel az MKP-t. Így végleg megszűnt volna a Most-Híd és Bugár gondja a Magyar Koalíció Pártjával, és ellenlábas nélkül basáskodhatna Felvidéken. Mondhatni a Most-Híd képviselői szép kis csapdát állítottak politikai ellenfelüknek, amit még a legnagyobb képzelőerővel sem lehet jó szándéknak vagy becsületes ajánlatnak nevezni. De a legrosszabb az, ami az ajánlat mögött rejlett: választási tőkét szerettek volna kovácsolni a tiszteletlenségből.
Cselekedetükre ebből kifolyólag nehezen lehet dicsérő jelzőt találni. Ezek a csúsztatások rosszabbak a hazugságnál is. Nehéz ellenük harcolni, mert a hazugságot egyértelműen lehet cáfolni, de a féligazságról csak az tudja, hogy rosszindulatú csúsztatás, aki ismeri a valóságot és képes tükröt állítani a körmönfont ravaszság elé.
Dunajszky Géza
{iarelatednews articleid=”31136″}