Hatalmasra nőtt az Európai Unió négy éve, amikor megnyitotta kapuit a nyolc volt szocialista ország, köztük Szlovákia, és a két aprócska földközi-tengeri szigetállam előtt. A nagy bővítési hullám 2007-es lezárultával az EU területre (Oroszország, Kanada, az Egyesült Államok, Kína, Brazília és Ausztrália után) a hetedik legnagyobb nemzetközi szereplővé ált, miközben népessége alapján (Kína és India után) a harmadik, gazdaságilag pedig a legerősebb hatalom lett. Sokan ellenezték pedig a szegény államok befogadását a „gazdagok klubjába”. A 2004-ig tizenöt tagú Közösség mára huszonhét állam együttműködési terepévé vált, ami valóban az Unió megbénulásának kockázatával fenyegetett. Az eredetileg hattagú szövetség működése egészen a mi belépésünkig informális, személyes jellegű kollegiális kapcsolatokra épült. Ez fél tucat állam- és kormányfő megbeszélésein még kiválóan működött és tizenöt résztvevővel sem lett kezelhetetlen a helyzet. Huszonhét különböző érdek összehangolása azonban így már nem működik.
Jócskán lehetett olyan véleményeket is hallani négy éve, melyek szerint a „bővítés-cunami” nem csak az Unió fellazulásával és működésének ellehetetlenülésével fog járni, de mély válságba fogja taszítani a csatlakozó országok gazdaságait is. Ez utóbbi érvek hátterében az a félelem állt, hogy az épp, hogy kapitalistává vált „ex-szoc” államok kis versenyképességű vállalatai nem tudnak majd ellenállni a szabad piac szorításának. A nyugat-európai szkeptikusok persze nem az egyetemes szeretet jegyében aggódtak gazdaságainkért: a Közösség nettó befizetői attól tartottak, hogy nekik kell majd állniuk a gazdasági újjáépítés költségeit.
Az eltelt négy év azonban szerencsére nem igazolta a borúlátók félelmeit. Voltak persze válságok, de ne feledjük: az Unió története a válságok története. (És ez így is van rendjén, hiszen alighanem semmi sem lenne ijesztőbb, mint egy náci vagy kommunista hatékonysággal működő, megingathatatlan hatalom…) Az iraki háború kapcsán a „régi” és az „új” Európa között keletkezett repedés egyre inkább a múlt ködébe vész, ahogy az alkotmány-tervezet bukását is feledteti a Lisszaboni Szerződés elfogadása.
A brüsszeli munka sem bénult meg , évente gyakorlatilag ugyanannyi uniós döntést sikerül elfogadtatni, mint 2004. május elseje előtt. A kelet-európai gazdaságok is élnek és virulnak – amelyik nem, az sem a nyitott piacoknak, hanem magának köszönheti a bajt. Négy év elteltével talán már ki lehet mondani, hogy a nagy bővítés sikeres volt, ám felmerül a kérdés, hogy mi lesz a további tagfelvételek esetén.
Horvátország még nem fog gondot okozni (legalábbis Bulgáriánál vagy Ciprusnál nagyobbat biztos nem). Ha egyszer elszánják magukat, akkor Norvégiát és Svájcot is tárt karokkal fogja fogadni Brüsszel. De utána valószínűleg meg kell majd állni és végig gondolni, hogy merre tovább. Húzzuk meg a végleges határokat, vagy vegyük fel Ukrajnát és Grúziát is? Szálljunk miattuk szembe Moszkvával? Vagy esetleg hívjuk meg? Akarunk Kamcsatkában uniós zászlókat látni? Esetleg akkor már Tokióban és Pekingben is? Vagy esetleg Törökországon át a célunk Mekka?
Talán inkább pihenni kellene és a belső gondok gyógyszereit kutatni.
Kitekintő – Halasi Endre
