Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe Mária tisztulásának napja – görögül hypapanté, vagyis találkozás. Arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születését követően, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban.
A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.
Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni.
Róma a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló Hypapante (találkozás) néven. A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon.
A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep.
Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét.
Andrea Mantegna: Jézus bemutatása a templomban (1495)Negyven nappal Jézus születése után, a mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor a jeruzsálemi templomban jelen volt az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.
„A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja” – írja Tőkés István. A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek; már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson.
A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában.
Az ókori Rómában a Lupercalia ünnephez kapcsolódóan tartottak fáklyás körmeneteket. Ez a február 15-én, Lupercus isten tiszteletére megrendezett esemény értelmezhető beavatási rítusként, termékenység-előidéző vagy tisztító szertartásként. Gelasius pápa az V. század végén fel akarta számolni a tovább élő régi pogány szokásokat, ezért keresztény tartalommal ruházta fel, Szűz Mária tisztulásának ünnepévé avatva azt.
A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték.
E naphoz időjárás- és termésjósló hiedelmek is kapcsolódnak. Közismert hiedelem szerint, ha gyertyaszentelőkor jó idő van, a medve a napsütésben meglátja az árnyékát, és megijedvén visszabújik barlangjába, elnyúlik a tél; de ha nem, korai tavaszra számíthatunk.
Claude Gaignebet feltevése szerint ez a babona a naptárrendszer félreértéséből született – írja Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban: a francia tudós szerint a medvének éjjel kellene megnéznie az árnyékát, kiderítendő, telihold van-e, vagy sem. Az időjóslásnak, legalábbis naptári vonatkozásban, csak így van értelme.
Ha ugyanis gyertyaszentelőkor telihold van, messze esik a húsvét; ha azonban, újhold lévén, az orráig sem lát a mackó, hamarost itt van, a csillagászati tavasz beköszöntekor.
Őseink a medvében a legfőbb a vegetációs ciklus, illetve a holdváltozások urát tisztelték; téli álmából való február eleji ébredése, valamint azt, hogy ekkor hozza világra bocsait, a természet föltámadásának, a tavasz eljövetelének jelképévé vált. A medvekultusz európai nyomai a jégkorszak elejéig követhetők a múltban – tudhatjuk meg a Jelkép-kalendáriumból.
Magyar Kurír nyomán Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”1824″}
