Valóban boldog-boldogító éjszaka
Voltak történelmi időszakok még hazánkban is, amikor az ideológia és a politika mihaszna módon tagadta a feltámadás valóságát. Amikor az emberi ész ült minden ítélők székébe, és a hitet gúnyolta. Aztán összetörtek ócska, szúrágta tákolmányként az ilyen emberi hatalom ítélőszékei.
És mi maradt? A kétely, az üresség? A becsapott nép szédelgése? Isten kegyelméből nem ez maradt. Sokkal több maradt: a való igaz, mennyeien fénylő tények, az emberiséget ma is hordozó igazságok. És maradt az ősi, óegyházi latin húsvéti himnusz gyönyörű igazsága: O vere beata nox, quae sola meruit scire tempus et horam, in qua Christus ab inferis resurrexit! – Ó, valóban boldog éjszaka, amely egyedül érdemelte meg, hogy tudja az időt és az órát, amelyben Krisztus a pokolból feltámadott!
Mitől lett harmadnap éjszakája igazán boldog és boldogító? Az okot keresve feltehető a kérdés, s ha helyesen tesszük fel Wittgenstein bölcselete szerint, akkor választ is kapunk. A kérdések kérdése ez: voltak-e Jézus feltámadásának tanúi? Igen, nagyon is. Elsősorban nem a sírhoz Őt siratni kizarándokoló asszonyok, akik nem találták ott Urukat. Nem is a tárgyi utalások: az elhengerített kő (Márk 16,3), a szent testet őriző kőfekhely (Máté28,6), nem is a szépen összehajtott halotti lepel és kendő (János 20,6-7). Személyes tanúként már többen voltak. A két angyal, aki ott ült Jézus helyén fehér ruhában, a világújító hír közlőjeként:
„Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának… a harmadik napon fel kell támadnia” (Lukács 24, 6-7).
Legfőbb tanú az élő Isten, aki a tanítványokon keresztül adott bizonyítékot a feltámadás valóságáról. Pál és Péter, és a Zsidókhoz írt levél szerzőjének ránk hagyott testámentumai.
Az Atya Isten… feltámasztotta Jézust a halottak közül (Gal 1,1); annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül (Róma 8,11); őt Isten feltámasztotta (ApCsel 2,24 – Péter pünkösdi beszéde); ezt a Jézust támasztotta fel Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk (ApCsel 2,32); az élet fejedelmét pedig megöltétek. Őt Isten feltámasztotta a halálból, aminek mi tanúi vagyunk (ApCsel 3,15); Isten feltámasztotta őt a halálból (Róm 10,9); a békesség Istene pedig, aki kihozta a halálból a juhok nagy Pásztorát örök szövetség vére által, a mi Urunk Jézus Krisztust (Zsid 13,20).
Íme, egész garmadája a kétségbevonhatatlan bizonyítékoknak. De van még egy néma tanú: a titokőrző szent éjszaka, ami nagyszombat, sabbat napszálltakor kezdődött, hogy a hét első napjára, a feltámadás történelemfordító valóságára ébressze rá a világot.
Éjszaka volt, de nem „Isten-homály, Isten-fogyatkozás”
Nem véletlen, hogy a közel kétezer éves latin himnusz igazán boldog éjszakáról énekel. Mi van e különös megfogalmazás hátterében? Egy rejtett teológiai okfejtés sejlik fel, hangtalanul, ahogyan a sírban fekvő Jézushoz és a rendkívüli éjszakához illik. A 20. századi tudós bibliafordító, Martin Buber alkotta meg e fogalmat:
„Gottesfinsternis”, Isten-homály, Isten-derengés. Nyomában felsejlik annak a szent és titokzatos éjszakának, a feltámadás pillanata néma tanújának a titka.
Kiváltságos tanú az az éj, mivel nem takarta el a feltámadást, hanem megőrizte nekünk szent misztériumként – valóban boldogítóként. Az emberi szem elől elrejtve, de a hit boldog látásával hozzáférhetően. Voltak, akik egész éjszaka-teológiát építettek fel. Az üdvtörténeti éjszakák láncolatát.
Kezdve a születés éjszakájával: a Megváltó érkezésekor pásztorok tanyáztak a mezőn, és őrködtek az éjszakában (Luk 2,8).
Isten Fia nem a déli verőfényben, hanem a csillagos ég alatt lépett be a történelembe. Az éjszaka volt az első, ami befogadta a testté lett Igét (Ján 1,5). A „szent család” menekülése Heródes kegyetlen gyermekgyilkossága elől még éjnek idején (Mát 2,14) történt. Itt az éjszaka oltalmazó palásttá válik, ami elrejti az Életet a gyilkos indulat elől.
A Gecsemáné-kerti vívódás: a keresztút előtti legnehezebb harcot Jézus az Olajfák hegyén, az éjszaka csendjében vívta meg (Mát 26,36kk; Mk 14,32kk; Luk 22,39kk; Ján 18,1kk).
Ez az éj a tisztulás és az engedelmesség ideje, ahol az „Atyám, legyen meg a te akaratod” elhangzott. Megváltásunk földi-kozmikus rezonanciát sugárzó valóságához tartozik a teremtett világ nappali elsötétülése, amikor sötétség támadt az egész földön három óráig (Mk 15,33). Ez a „fordított éjszaka”. A Nap elhomályosulása jelzi, hogy a Teremtő Atya szenved Fia megölése miatt. A láncolat záróköve a feltámadás éjszakája.
Látható:
Isten nem fél a sötétségtől, sőt, legszebb gyöngyszemeit az éjszaka bársonyára helyezi. Lux lucet in tenebris – a világosság a sötétségben ragyog fel. Ez Istenünk éltető paradoxona, szent kontrája minden emberi sötétséggel, homállyal szemben. Isten új teremtést hozó hajnali derengése, kreatív cselekvésmódja. Az üdvtörténet nagy fordulópontjai mind az éj titokzatos csendjében érkeztek el.
Az éjszaka volt a bölcső Betlehemben, az óvóhely Egyiptom felé, a tanú a Gecsemáné-kertben, és végül a legboldogabb szemtanú a sziklasírnál. Ez az éjszaka az egyetlen földi tanú, ami oltalmazóan ráborult a Mérhetetlenre. Míg a tanítványok a gyász, veszteség sötétjében, fájdalmában és félelmében gubbasztottak, az éjszaka éberen figyelt. Mai ismeretszintünkön így fogalmazhatunk: az algoritmusok mindent mérnek, de az üdvtörténeti szent éjszakák titkát nem. Húsvét hajnala előtt felfénylett az örök igazság: a feltámadás nem digitális kori adat, hanem esemény. Nem a fényben kezdődött el, hanem a sötétség csendjében, ahol Isten egyedüli tanúja a néma éj volt.
Zene és vers zengi a legsejtelmesebb éj gyönyörűségét
J. S. Bach,az „ötödik evangélista” zenéjében a disszonancia az éjszaka küzdelme, a feloldás pedig a feltámadás hajnala.
Ahogyan fúgáiban a szólamok egymást keresik a sötétben, úgy kereste az éjszaka is a Feltámadottat, amíg a végső akkordban végül megszólalt az Élet.
Az éjszaka titka egy népének töredékben fészekként jelenik meg, ráérezve a szent titok valóságára: „Sötéten lángolj, éjszaka, / Jézus kél a sírból ma.”
Rainer Maria Rilke költői imakönyvében a múlt század elején így írt:
„Szeretem a sötétség óráit, / mikor érzékeim mélyre ásnak; / bennük, mint levelekben, rátaláltam / már életemnek s annyi másnak / múltára, s mint egy messzi, néma vallomásnak / hiszek a végtelennek.”
Rilke jó helyen tapogat az idő titkos ládikájában. Érzékei mélyre ásnak, a végtelen felé. Ama valóban boldog éjszaka titkára is rálel. A feltámadott Krisztust hozó második teremtésre. Mert ahogyan az első teremtésnél is ott volt a „sötétség a mélység színén”, úgy itt is az éjszaka az a háttér, ami előtt felragyog az Új Ember és mindörökre napvilágra lépő Feltámadott Urunk. Kecskeméthy István bibliafordítónk, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet ószövetségi professzora (1895–1935) szép énekében az ősi latin himnuszra hangolva így fogalmazott:
Te vagy napvilágom, Te vagy énekem./Téged várlak, Jézus, kínos éjeken./
Oszlasd a homályt, űzd el a bánatot;/Ragyogjon fel rajtam szép fényes napod./
Azt a titokzatos éjszakát, s azóta minden éjszakát Jézus hozóvá tehet számunkra is a feltámadás valósága, az új teremtés hajnalhasadása.
Boldog, megújító húsvétot Magyarország, Kárpát-haza, Tündérországnak álmodott Erdély!
(A szerző Igebölcsők-Szóbölcsők c. húsvéti, 162 oldalas elmélkedés kötete a magyar református elektronikus lelkészi magánkönyvtár 25. köteteként olvasható, le is tölthető innen.)
BL/Felvidék.ma
