A legutolsó pillanatig semmit nem tudtak a Csehszlovákiába bevonuló magyar katonai egységek tagjai arról, milyen feladatot is szánnak nekik feletteseik. A Hírszerzőnek a „segítségnyújtásban” részt vevő egykori harckocsizó mesélt arról a 72 napról, amit Csehszlovákiában töltött.
A katonákban enyhén szólva nem buzgott a vágy, hogy „baráti-segítségnyújsanak”: „Gondolhatja, hogy egyáltalán nem örültünk az egésznek, hiszen október 16-án már leszereltünk volna, így viszont senki nem tudta, meddig is maradunk majd. Lakatos István akkor szakaszvezető volt, a leszerelés alkalmával léptették elő őrmesterré. Harckocsizó felderítőként úgynevezett „első lépcsős” egységben szolgált, vagyis bármilyen konfliktus esetén őket vetették volna be először.
Órát Moszkvához, igazíts!
Augusztus 20-án este 8-kor indultak – Moszkvai idő szerint, a „hadgyakorlat” kezdetén ugyanis mindenkinek előre kellett állítani az óráját a szovjet elvtársakéhoz. Másnap 11-kor álltak meg először.
A laktanya teljesen kiürült, csak minimális létszámú őrség maradt otthon. A harckocsizók Zalaegerszegről vonattal mentek Aszódig, onnan „saját lábon” folytatták az utat a tankok és a csapatszállítók. Balassagyarmatnál lépték át a határt, az első állomás Szered volt, majd a Pozsonytól északkeletre fekvő Nagyszombat (Trnava) következett, végül egy Boleráz nevű szlovák falu határában állítottak tábort egy erdőben, Nagyszombattól északnyugatra.
A határon a csehszlovák határőrség egységeivel találkoztak, de ők semmilyen ellenállást nem mutattak, aminek István szerint – tűzparancs hiányában – kifejezetten örültek. „Előtte külön hangsúlyozták, hogy ne kezdeményezzünk semmit, amíg lehet ne használjunk fegyvert, de ha valaki ránk lő, azonnal válaszoljunk.”
Kérdésünkre, hogy a helybeliek hogyan fogadták őket, István azt mondta: „A szlovákiai magyarok örültek nekünk, kiálltak az útra integetni, a szlovákok azonban nagyon utáltak. Köpködtek ránk, hogy kurva magyarok, takarodjatok haza. Meg olyanokat híreszteltek rólunk, hogy éheztetnek minket, alig kapunk egy kis kukoricát enni, pedig ez nem volt igaz, nagyon jó ellátást kaptunk A magyarokkal viszont a járőrözések közben is tudtunk barátkozni. Mondtuk nekik, hogy nem szívesen jöttünk ide, és nem is azért, hogy lövöldözzünk, vagy mit tudom én.”
Boleráz mellett az erdőben 40 személyes sátrakban laktak, napi 2 váltásban járőröztek. Aki éppen szolgálaton kívül volt, annak is készültségben kellett maradnia, egy idő után ráadásul a felettesek állandó „alakiztatással” oldották meg a szabadidő hasznos eltöltését – Istvánék legnagyobb örömére. „Bevetésen” egyszer voltak csak, amikor kiderült, hogy az egyik faluban a rendőrök elvágták a telefonvezetékeket, és attól féltek a parancsnokok, hogy esetleg más akciókra is sor kerül, de végül nem történt semmi.
Haza csak jövő tavasszal?
Persze szovjet tisztek is voltak velük a táborban, bár szovjet katonákkal csak elvétve találkoztak néha, menet közben. A hangulat elfogadható volt. Feszültséget csak az okozott, hogy sokan voltak nős emberek – mint maga István is -, akik nem akartak távol lenni a családtól. „Kérdeztük a politikai tiszteket, hogy mikor megyünk haza, de csak annyit mondtak, hogy majd, ha leeseik a hó, és aztán kitavaszodik. Ennek senki nem örült. Egy idő után azonban már hazajöhettek szabadságra a katonák, először a tartalékosként behívottak, így mire Istvánra sor került volna, már véget ért a „segítségnyújtó” akció.
„Ugyanúgy jöttünk haza, ahogy kimentünk. Egyszer csak szóltak, hogy csomagoljunk, irány haza.” Veszteségük nem volt. István úgy tudja, egy harckocsizó és egy tartalékos alhadnagy borult fel egy tankkal, mindketten meghaltak. Egy századost meg – a táborban terjedő hír szerint – éppen a bevetésen ért végzetes szívroham.
November 2-án jöttek haza. Az előléptetés után az is megígérték nekik, hogy aki kint volt, azt 5 éven belül nem hívják be tartalékosnak. „De ebből se lett semmi, mert ’70-ben jött a nagy árvíz, és be is hívtak, akkor is 72 napot ott voltam. Aztán még két alkalommal MHSZ kiképzésen.” István falujából, Zagyvarékasról egyébként 8-an is voltak a bevonulók között, „sajnos 2-en már nem élnek”.
Korabeli fényképek itt.
Hírszerző
