A magyar társadalom – és a Közép-Európát figyelemmel követő külföld is – értetlenül áll az utóbbi években Szlovákiában felerősödő magyarellenes megnyilvánulásokkal szemben.
Ezek tetőpontja a szlovák rendőrség brutális dunaszerdahelyi fellépése volt. A szlovákiai magyarok a legkisebb mértékben
sem adtak okot a diszkriminációra, a demokratikus, szabad Európában pedig az a vád komikus, hogy parlamenti képviselőiknek nem lenne szabad részt venniük a különböző országokban megválasztott magyar nemzetiségű képviselők budapesti tanácskozásán. Miért fél ettől úgy a szlovák politika, hogy parlamenti határozatban ítélte el? Ennek egyetlen lehetséges magyarázata,
hogy Szlovákiában sokan még ma is félnek országuk magyarlakta részeinek leválásától, az 1920-ban Trianonban kijelölt határ megváltozásától. Az a tény, hogy január 1-től mindkét ország tagja az Európai Unió közös határellenőrzési rendszerének, és ennek keretében a köztük fennálló határ szabadon, ellenőrzés nélkül átjárhatóvá vált (ami Európa nyugati felében már több évtizedes gyakorlat), csak erősítette e félelmeket. Szerintem azonban e
félelem (döntő mértékben) csak mesterségesen keltett hisztéria terméke, a józan gondolkodású emberek tudják, hogy nincs realitása a magyar-szlovák határ megváltozásának. Tudja ezt Mečiar korábbi szlovák miniszterelnök is, ez év október elején mégis azzal állt elő, hogy 1991. február 8-án Antall József akkori miniszterelnök budapesti hivatalos találkozójukon felvetette a Pozsony és Komárom közötti száz kilométer hosszú, ma is döntő többségben magyarok által lakott sziget, a Csallóköz Magyarországhoz történő visszacsatolását.
„Eris almája,” a mai Dél-Szlovákia
Az 1920-as békeszerződés Magyarország északi, nagy többségben szlovákok által lakott részei mellett a Dunától és az Ipolytól északra fekvő, akkoriban szinte tisztán magyarok által lakott sávot is Csehszlovákiának ítélte, gazdasági, katonai és közlekedési szempontokra hivatkozva. Ez a terület – a mitológiai Eris almájaként – azóta tartósan mérgezi a két nép kapcsolatait.
Antall kormányának külügyminisztereként határozottan cáfoltam, hogy akár a megadott időpontban, akár máskor, területi követeléseket támasztottunk volna Szlovákiával szemben. Lehet, hogy erre ma egyesek azt mondják, vagy legalábbis gondolják, hogy „elég baj,” de a hazai társadalom döntő többségében ez fel sem merül, azt sem tudja, hol van a Csallóköz és kik lakják. De nézzük meg, van-e alapja a szlovák területféltésnek? A mai Szlovákia mintegy 550 ezres magyar kisebbsége az ország déli peremén él. A
nemzeti önrendelkezésnek az ENSZ Alapokmányában, valamint az 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyességokmányában szereplő elve alapján elképzelhető lenne visszatérésük ahhoz az országhoz, amelytől az 1920-as trianoni békeszerződés – megkérdezésük nélkül és nyilvánvalóan
akaratuk ellenére – őket elcsatolta. Az 1938. november 2-i bécsi döntés orvosolta az etnikai elv, az önrendelkezés megsértését, ez akkor is tény, ha a döntést a Hitler-vezette Németország és Mussolini Olaszországa hozta, de Anglia és Franciaország beleegyezésével. Még azt sem lehet mondani, hogy az
akkori szlovák vezetés akarata ellenére, hiszen a müncheni négyhatalmi konferencián elhatározott kétoldali komáromi tárgyalásokon, 1938. október 22-én Csehszlovákia, a már autonóm szlovák kormány belegyezésével, felajánlotta 11,300 km2, 740,000 lakos átengedését Magyarországnak. Mivel ebben nem volt benne az akkoriban felerészben magyar lakosságú Kassa, a magyar ellenjavaslat népszavazást kért, elvetése esetén pedig nemzetközi
döntőbíráskodást. (A magyarok Anglia és Franciaország mellett Lengyelország bevonását is felvetették, a német-olasz döntőbíráskodást a prágai kormány választotta!) Az ismert eredmény, 12,700 km2 és 1,030,000 lakos (az 1941-es népszámlálás szerint 84 %-ban magyar, 10 % szlovák) Magyarországnak ítélése azonban nem hozta nyugvópontra a magyar-szlovák viszonyt. A Hitler bíztatására 1939. március 14-én kikiáltott Szlovák Állam a revízió revízióját, a Belvedere-palotában hozott döntés korrigálását követelte, ennek érdekében Hitler kegyeit kereste, részt vett Lengyelország, majd a Szovjetunió megtámadásában, 1942-ben pedig Németországba deportálta zsidó származású polgárait. A formális szövetségesi viszony ellenére viszonya Magyarországgal kifejezetten rossz volt, a mintegy nyolcvan ezres magyar kisebbségét ellenségnek tekintette.
„Etnikai tisztogatás” Szlovákiában
A 90-es évek balkáni borzalmai honosították meg ezt a kifejezést, ami valójában a legpiszkosabb soviniszta gyakorlat, egy térség lakossága erőszakos elűzésének vagy legyilkolásának a fedőneve. Majdnem ehhez hasonlóra került sor 1945 és 1948 között a bécsi döntés által érintett területen.
A világháború végén a nemzetként és államként egyaránt fiatal szlovákok az 1938-as területváltozás érvénytelenítését (ezt az 1945. január 20-án aláírt magyar fegyverszünet előírta) elégtételként és győzelemként élték meg, ugyanakkor megmaradt bennük a félelem, hogy a szerencse forgandó, ami egyszer megtörtént, megtörténhet máskor is, a Csallóközt és az egész déli sávot egyszer még elveszíthetik – amennyiben egy emelkedettebb kor az etnikai elvet, az önrendelkezést komolyan veszi és érvényesíti. Ennek csak úgy lehet elejét venni, ha megszűnik a jogalap, ha a vitatott területről eltűnnek a magyarok.
Ahogy a szlovákok 1920-ban is a szerencsének, Beneš akkori csehszlovák külügyminiszter hamis, de ügyes érveinek és a francia részrehajlásnak köszönhették, hogy szinte tisztán magyarok által lakott területekkel, egy millió magyarral kiegészülve jött létre Csehszlovákia, 1945-ben ismét a londoni emigrációjából hazatérő és önmagát államelnöknek nyilvánító Beneš érte el, hogy a győztes nagyhatalmak – Szlovákia háborús szerepét figyelmen kívül hagyva – a bécsi döntést hatályon kívül helyezték. Ezzel azonban nem elégedett meg, eltökélt célja volt, hogy Csehszlovákiát valóban „nemzeti” állammá tegye, megtisztítsa három millió némettől és közel egy millió magyartól. 1945 tavaszán a koalíciós csehszlovák kormány az ismét fennhatósága alá került magyarokat megfosztotta minden polgári joguktól és vagyonuktól, megélhetési forrásuktól, és ki akarta őket telepíteni szülőföldjükről. A Szovjetunió ezt támogatta, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia viszont nem hagyta jóvá, de elfogadta a lakosságcsere csehszlovák javaslatát. Benešék ugyanis elhitték saját propagandájukat, hogy Magyarországon közel annyi szlovák él, mint amennyi magyar Csehszlovákiában.
Csábító ajánlatokkal, intenzív propagandával végül 70 ezer magyarországi lakost vettek rá az áttelepülésre (közülük sokan nem is tudtak szlovákul), „cserében” közel százezer magyart telepítettek ki szülőföldjéről, akik főként a Magyarországról kitelepített németek helyére, házaikba költöztek be. A maradék magyaroknak azt ajánlották, hogy vallják magukat szlováknak, akkor megkapják az állampolgárságot és visszakapják elkobzott tulajdonukat.
Az 1948-as prágai kommunista hatalomátvétel után a magyarellenes nacionalizmus kirívó esetei megszűntek, az egyenjogúság úgy következett be, hogy sem a magyaroknak, sem a szlovákoknak nem voltak emberi és politikai jogai. A következő években nagyarányú telepítés és iparosítás kezdődött a
magyarlakta déli sávban, így vált a terület vegyes lakosságúvá, a régi magyar városok felduzzasztott lakosságában pedig (Komárom és Dunaszerdahely kivételével) a szlovák elem jutott többségbe. A kommunista „testvériség” jegyében Magyarországnak mindehhez egy szava sem volt.
Miért nem követeltük vissza a Csallóközt?
1989 végén, 1990 elején a rendszerváltozás lelkes pillanataiban mi,
magyarok, egységesen bíztunk abban, hogy a levert 56 és 68 emléke, a diktatúra alatti közös szenvedésből és a diktatúra elleni közös fellépésekből táplálkozó szolidaritás, nem utolsó sorban pedig a csehszlovákiai rendszerváltozáshoz nyújtott aktív magyar segítség kellő alapot fog nyújtani arra, hogy a múlt sérelmein átlépve őszinte barátság jöjjön létre a magyarok és az annyira hasonló kultúrájú szlovákok között. Az 1991. februárjában létrejött Visegrádi Együttműködés céljai ugyan messzebbmenőek voltak, de úgy gondoltuk, hogy az is hozzá fog járulni a Magyarország és északi szomszédja közötti bensőséges viszonyhoz. Tudtuk persze, hogy nem az államok közötti viszonyban várható nehézség, csak a
magyar kisebbség helyzetének alakulása okozhat feszültséget, de bíztunk Havel elnökben, a választásokon győztes pártok ismert és becsült vezetőiben, az 1989 végi közhangulatban. Engem személy szerint az is optimizmussal töltött el, amikor 1990. júniusában, pár napos miniszterként részt vettem az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) Koppenhágában tartott
külügyminiszteri értekezletén, ahol szinte minden felszólaló arról (is)
beszélt, mennyire fontos a nemzeti kisebbségekkel szembeni új, támogató politika, és messzemenő kisebbségvédelmi ajánlások születtek. A határok ügyében el tudtuk fogadni azt, amiben széleskörű nemzetközi egyetértés volt: nem a határok átrajzolása kerül napirendre, hanem a határok jellegének megváltoztatása, az elválasztás falai helyett legyenek az együttműködés kapui. Nem volt ez naivitás, hiszen szemünk előtt ment végbe Nyugat-Európa
népeinek megbékélése, az ottani határok de facto eltűnése, az ottani
kisebbségek nagyvonalú kezelése. Úgy véltük, hogy a volt kommunista blokk országaiban az európai integrációba történő bekapcsolódás magával fogja hozni a toleráns kisebbségi politika elterjedését. Reálpolitikusként azt is tudtuk, hogy Európa mennyire fél azoktól a konfliktusoktól, amelyek a moszkvai kényszerzubbonyból kiszabaduló nemzetek és országok között fölmerülhetnek, visszahozva a két világháború közötti, feszültségekkel teli
időszakot. Tudtuk, hogy Európa minden határváltozást elutasít, s hogy az 1975-ben elfogadott Helsinki Záróokmány csak kölcsönös megegyezés esetén engedte meg annak lehetőségét – a két német állam majdani egyesülésére gondolva. Azt pedig végkép tudtuk, hogy egyetlen szomszédunk sem lesz kész arra, hogy akár egyetlen magyarlakta faluról lemondjon Magyarország javára. Szellemi példaképünk, Bibó István 1946-ban leírt szavai lebegtek szemünk
előtt: a II. világháború következtében Magyarországnak bele kell törődnie az igazságtalanul meghúzott trianoni határok visszaállításába, „egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét.”
A kommunizmus idején a csehszlovákiai ellenzék, a Charta 77, Havel, a szlovák Čarnogurský kiállt a bebörtönzött magyar kisebbség jogait védő Duray Miklós mellett. E magatartás logikus folytatása az lett volna, hogy a demokratikus Csehszlovákia magyar kisebbsége számára biztosítja azokat a jogokat, amelyek Nyugat-Európában már természetes gyakorlattá váltak a nyelvhasználat, az oktatás és a politika terén. Úgy véltük, hogy az Európai Közösség által meghirdetett alapelvek, a decentralizáció, az önkormányzatiság és a szubszidiaritás (minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni) a nemzeti kisebbségek számára az autonómiát fogják biztosítani. Községi és megyei szinten területi autonómiát, országos szinten kulturális és személyi autonómiát.
Volt azonban még egy, mondhatnánk döntő szempont, ami eleve kizárta a határkérdés felvetését. Az önrendelkezés elve. 1938-hoz képest ugyanis radikálisan megváltozott Szlovákia déli részének etnikai összetétele. A Beneš-dekrétumok, majd a Magyarországra erőszakolt lakosságcsere következtében mára Szlovákiában az 1910-es 30 %-ról 10 %-ra csökkent a magyar lakosság aránya! Az egykor színmagyar falvak vegyes lakosságúakká váltak, a városokban pedig többségbe kerültek a szlovákok. A területi
hovatartozásról tartott népszavazás nem Magyarország javára dőlt volna el! Még ha minden magyar az átcsatolásra szavazott volna (ami sok ok miatt biztosan nem következett volna be), a városok Csehszlovákiát választották volna. (Akkoriban ott magasabb volt az egy főre eső nemzeti jövedelem, tehát magasabb volt az életszínvonal.) Az viszont igaz, hogy egy ilyen népszavazás
végképp eloszlatta volna a szlovákok félelmeit. Mégis, ha Magyarország az 1990-es években bármikor előállt volna valamelyik szomszédjával szembeni, etnikailag bármennyire megalapozott követeléssel, az egész nemzetközi közösség felhördült volna, összekovácsolódott volna ellenünk szomszédjaink
szövetsége, mi pedig búcsút mondhattunk volna integrációs törekvéseinknek. A gazdasági következmény elmaradó külföldi befektetésekben, elmaradó turistákban, magas árakban jelent volna meg.
A szlovák-magyar jószomszédság kulcsa
Azt lehetett hinni, hogy a félelmet – és az ebből fakadó magyarellenességet – el fogja oszlatni a konciliáns, gesztusokat tevő magyar politika. Az Antall-kormány egyetlen barátságtalannak mondható lépést nem tett Csehszlovákia felé, ennek ellenkezőjét viszont bőven. Visegrád mellett hivatalos és nem-hivatalos magas szintű kétoldalú találkozókat kezdeményeztünk (ilyen volt a Meciar által hivatkozott 1992-es is), interjúk, sajtónyilatkozatok tucatjában mutattuk ki jó szándékainkat. A Duna 1992-es jogsértő elterelése ellen tiltakoztunk, de közben hangsúlyoztuk, hogy Bős nem politikai, hanem ökológiai és műszaki vita. Amikor Csehszlovákia kettéválása előtérbe került, Magyarország nem foglalt állást két baráti nép döntése ügyében, de megértéssel és rokonszenvvel követte a
szlovákok önmegvalósítási, önkormányzati törekvéseit. A Szlovákiában 1991-től, Mečiar kormányra kerülésétől kezdve jelentkező, a magyar kisebbség nyelvi jogait korlátozó intézkedéseket természetesen bíráltuk, de az 1993-ben önállóvá vált Szlovákia nemzetközi elfogadását, a nemzetközi intézményekbe történő felvételét nem késleltettük. (Megakadályozni akkor sem
tudtuk volna, ha akarjuk.) Mi a jövőben elengedhetetlen jó viszonyt
tartottuk szem előtt, s ennek alapjait voltak hivatva szolgálni a kétoldalú szerződések. Az Antall-kormány álláspontját az Országgyűlésben fogalmaztam meg: „Magyarország kész minden olyan szomszédjával tartalmas szerződést kötni, akik készek a területükön élő kisebbségek jogait és a szülőföldjükön történő egmaradást, kultúrájuk megőrzését előmozdító intézkedéseket hozni.”
Én szlovák részről ezt a készséget nem tapasztaltam, de a Horn-kormány beérte néhány üres ígérettel, 1995-ben így született meg a magyar-szlovák szerződés. Ebben benne van az egyesült Németország, majd Lengyelország szomszédsági szerződéseiben szereplő területi klauzula, a területi követelésekről történő lemondás. Sajnos ez sem oszlatta el a szlovák bizalmatlanságot. De 1998 után, amikor mindkét országban polgári kormány működött, és a Szlovákiai Magyar Koalíció a kormány tagja volt, nagyon megjavult a két ország viszonya. Az Orbán-kormány segített feloldani Szlovákia nemzetközi elszigeteltségét, ezzel nagyban elősegítve annak a
NATO-ba történő későbbi meghívását és Európai Uniós tagságát. Sajnálatos, hogy a külföldön élő szlovákokat messzemenő módon támogató Szlovákia nem tudta megemészteni a 2001-ben meghozott magyarországi kedvezménytörvényt, ami Szlovákia magyar nemzetiségű lakosságának kulturális önazonosságát volt
hivatva segíteni. Az akkori feszültséget végül az oldotta föl, hogy a
Medgyessy-kormány jelentékeny mértékben módosította, gyöngítette a törvény rendelkezéseit.
Noha szlovák részről sokan megpróbálják elhitetni önmagukkal és a külvilággal, a két ország és nép közötti feszültség oka nem Magyarország vélt, titkos határmódosítási törekvése. A két európai uniós ország közötti határ tiszteletben tartására Magyarország számos nemzetközi dokumentumban vállalt kötelezettséget. A kulcskérdés valójában az, milyen politikát folytat Szlovákiában a többségi nemzet a hozzájuk csatolt, tehát reájuk bízott magyarokkal szemben. Amint a szlovákiai közhangulat megváltozik, és az ellenzékben lévő szlovák demokraták javaslatait megfogadva megszűnik a magyar közösség hátrányára folytatott politika, megvalósul a dél-tiroli modell, a viták el fognak simulni és a feszültségek el fognak tűnni. Ehhez Magyarország részéről türelemre, európai partnereink részéről pedig a helyzet jobb megértésére és az európai elvek melletti kiállásra van szükség.
Jeszenszky Géza, Magyar Nemzet
