Tisztelt Elnök Úr! Csak azért használom ezt a megszólítást, mert magyar szüleim jó modorra neveltek, így tudom, mi az illem, bár szívem szerint ezt a „tisztelt” szót most a legszívesebben mellőzném. Azért fordulok Önhöz ebben a levélben, mert mélységesen felháborított, amit a Bojovník c. lapnak adott interjújában a minap Esterházy Jánosról mondott.
A megdöbbentő nyilatkozatra annak kapcsán került sor, hogy Kassán felavatták Esterházy János szobrát, ami Önnek nagyon nem tetszett. Ezért aztán azt találta mondani Esterházyról, hogy „Hitler és a fasizmus híve volt”. Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, elnök úr, hogy történelmi ismeretei ennyire hiányosak, vagy a diplomáciai érzéke mondott teljesen csődöt, esetleg egy pillanatra elfelejtette, hogy Ön állítólag köztársasági elnöke volna ennek a piciny kis országnak Európa közepén.
De menjünk csak szép sorjában. Gróf Esterházy János konzervatív magyar politikus volt. A szlovákiai Nyitraújlakon született a magyar történelemben nagy szerepet játszó Esterházy család sarjaként. Politikai hitvallása a keresztény erkölcsön alapult, azt vallotta, hogy „minden nemzet egyenjogúságát az garantálja, hogy egy nemzet se törekedjék a másik tönkretételére”. Megfontolandó gondolatok nemde, elnök úr? Esterházy rendíthetetlen harcosa volt az alkotmányos jogoknak, a szlovákiai magyarok első embere volt, aki sokszor sok helyütt elmondta: számára rendkívül fontos a baráti kéznyújtás az együtt élő népek felé. S ezek nem csak üres szavak voltak a részéről, elnök úr, keresztény meggyőződése és mélységes humanizmusa a tetteiben is megnyilvánult. A szlovák nemzeti felkelés kitörése után például intézkedett, hogy Budapestről rendszeresen gyógyszert juttassanak a bekerített felkelőknek. Üldözött cseh és zsidó családokat segített, akik az akkori szlovák hatalom alól menekülni kényszerültek. Esterházy sohasem vált az egész államberendezkedést egyre jobban befolyásoló náci ideológia kiszolgálójává: „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” – mondta. 1942. május 15-én a szlovák parlamentben egyedüliként szavazott a zsidók deportálását elrendelő törvény ellen. „Nur der herr Graf stimmte nicht mit!” – írta akkor a hitleristák pozsonyi lapja. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott, amelyet a pozsonyi svájci nagykövetségen keresztül juttatott el a szövetséges nagyhatalmakhoz. Esterházy Jánosról azt állítani tehát, hogy fasiszta volt, finoman szólva tudatlanság, s csak a jólneveltségem nem engedi, hogy keményebb jelzőt használjak e helyütt. Elhiszem elnök úr, hogy az Esterházy nyitraújlaki házában bújtatott üldözött zsidókat, akiket azután hamis útlevéllel juttatott át Magyarországra, bonyodalmakba ütközne felkutatnia és megkérdeznie, hogy mit is gondolnak az Ön kijelentéséről, de talán tervezhetne egy elnöki kiruccanást Nyitraújlakra, s megkérdezhetné az ott élőket, mit tartanak ők a mártírhalált halt grófról. Valószínűleg meglepődne.
Taktikátlannak és minden diplomácia érzéktől mentesnek tartom egy köztársasági elnök részéről egy szomszédos ország történelmileg nagyra becsült személyiségéről ilyen elmarasztalóan nyilatkozni, mert megnyilvánulásával nemcsak Esterházyt, hanem az egész magyar nemzetet sértette meg. Ha jogászként már nem is mond Önnek semmit, hogy mi minden járul hozzá két ország jó szomszédi kapcsolatainak előmozdításához, sok éves elnöki ténykedése során már igazán kellő tapasztalatokra tehetett volna szert e téren. Tudja, elnök úr, én jól emlékszem arra, amikor 2009 augusztusában a szlovák közjogi méltóságok – Önnel egyetemben – valóságos össztüzet zúdítottak Sólyom László magyar államfőre, aminek az lett a vége, hogy egy napra kitiltották a magyar köztársasági elnököt Szlovákia területéről csupán azért, mert Komáromban szerette volna megkoszorúzni az újonnan felállított Szent István-szobrot. Én egy cseppet sem csodálkoznék, elnök úr, ha Önt most ugyanez a sors érni. Tudom azonban, hogy ez nem történhet meg, Magyarország európaiabb ország annál, hogy ilyen kisstílű eszközhöz folyamodjon.
Azt is fájlalom, elnök úr, hogy Ön újfent elfelejtette, nemcsak a többségi nemzet köztársasági elnöke, hanem az ország területén élő kisebbségeké is. Azé a mintegy 500 ezernyi (hála istennek, még mindig többen vagyunk 350 ezernél, mint ahogyan azt Őn pár évvel ezelőtt nyilatkozta) magyaré is, akiknek lojalitását a történelem során már oly sokszor megkérdőjelezte. Ha úgy gondolja, elnök úr, hogy ettől a megnyilatkozásától lojálisabbak lesznek Önhöz és az országhoz a felvidéki magyarok, akkor ki kell ábrándítanom, mert ennek nem ez a célravezető módja. Szíves figyelmébe ajánlanám az Esterházy által oly sokszor ismételt mondatot, amelyet következő brüsszeli látogatása során személyesen is elolvashat szlovák nyelven is az Európai Parlamentben kiállított Esterházy János-emléklapon: „Nyíltan és bátran vallom a tételt, amely szerint nekünk, magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami bennünket közelebb hoz, és nem azt, ami bennünket eltávolít.” Jó lenne, elnök úr, ha egyszer az életben köztársasági elnökként megpróbálná beleélni magát az országa területén élő kisebbségek helyzetébe és megszívlelné a fenti sorokat. Mert egy igazi köztársasági elnöknek ez lenne a dolga.
Üdvözlettel
egy állampolgár, Dunajszky Éva